Október 22-én este 96 éves korában meghalt Gustavo Gutiérrez perui pap és teológus, akit a latin-amerikai felszabadítási teológia atyjaként és a 20. század egyik legjelentősebb teológusának tartanak számon.

Gustavo Gutiérrez 1928. június 8-án született Limában, egy olyan családban (anyai ágon kecsua indián), amely saját bőrén tapasztalta meg a sokakat marginalizáló gazdasági és társadalmi rendszer nehézségeit. Gyermekkorát betegségek jellemezték, gyermekbénulás miatt sokáig ágyhoz kötötten kellett élnie. Ez a tapasztalat arra késztette, hogy mély filozófiai elmélkedést folytasson a szenvedésről, és egyedi érzékenységet alakítson ki a legsebezhetőbbek iránt.

Teológiát Belgiumban és Franciaországban tanult, olyan nagyszerű tanárok keze alatt, mint Henri de Lubac, Yves Congar, Marie Dominique Chenu, Christian Ducoq és még sokan mások.

1959-ben pappá szentelték, később belépett a domonkos szerzetesek rendjébe, majd élete végéig Lima szegény negyedében végzett lelkipásztori szolgálatot.

 A felszabadítás teológiájának atyja

Gutiérrez életét mindig is a legszegényebbekhez való közelsége jellemezte, mind gondolataiban, mind lelkipásztori munkájában. 1971-ben adták ki a „Felszabadítás teológiája: Perspektívák” című iskolateremtő könyvét, amely a hagyományos teológia alapjait megrendítette. Ebben Gutiérrez olyan teológiát javasol, amely az elnyomottak tapasztalatán teszi első helyre, olyan reflexiót, amely nem marad meg az akadémiai termekben, hanem a szegények életén és az igazságért folytatott harcon alapul.

Azt tanította, hogy

"A teológiának kritikusnak és felszabadítónak kell lennie, a szegények és elnyomottak történelmi kontextusában elhelyezkedve. Feladata nem csak a világ értelmezése, hanem az evangélium fényében való átalakítása".

Több mint 1200-an várták a pápát november 19-én a VI. Pál teremben, hogy együtt ebédeljenek a szegények világnapja alkalmából.

Idén november 19-én, az évközi 33. vasárnapon tartjuk az Egyházban a szegények világnapját. Ferenc pápa üzenetét tesszük közzé, amely „Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób 4,7) mottóval jelent meg a hetedik világnapra.

Ángel Gabilondo spanyol Ombudsman átadta a „Jelentés a a katolikus egyházban elkövetett szexuális visszaélésekről” című dokumetumot a spanyol Kongresszus elnökének, Francina Armengolnak.

A 777 oldalas jelentés rámutat, hogy "a katolikus papok és egyháziak által elkövetett szexuális visszaélések komoly társadalmi problémát jelentenek", ugyanis az elmúlt évtizedekben 440 ezer ember válhatott szexuális visszaélések áldozataivá az egyházban.

A jelentés továbbá tanúvallomásokat és ajánlásokat tartalmaz az egyházi intézményeknek és a kormánynak a „célkitűzések teljesítéséhez szükséges intézkedések megtételére”.

„Ez egy feltétlen szükséges jelentés ahhoz, hogy választ adjunk azokra a mérhetetlen szenvedéssel teli történésekre, amelyeket éveken át tisztességtelen hallgatás fedett el” – mondta Ángel Gabilondo ombudsman.

A jelentés 487 tanúvallomásból közöl releváns információkat, az ombudsman szerint a vizsgálat az emberek meghallgatására összpontosított: „Meghallgatni az áldozatokat, azt jelenti, hogy szembesülünk a fájdalmukkal. És ami történt, az igazi katasztrófa számukra és a társadalom számára is.” Az ombudsman megerősítette, hogy „e jelentés első, és legfontosabb értelme az áldozatok védelme”.

A nyomozás felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a spanyolországi katolikus egyház hosszú ideig próbálta bagatellizálni a probléma súlyosságát.

A jelentés arra is rámutat, hogy az ország közhatalmai nem rendelkeztek megfelelő eljárásokkal a kiskorúak szexuális zaklatásának megakadályozására, felderítésére és reagálására a katolikus egyház iskoláiban.

Az ajánlások között a jelentés a következőket javasolja:

• az áldozatok nyilvános elismerése;
• jóvátétel, kártérítés fizetése az áldozatoknak;
• az áldozatok és hozzátartozóik segítése a gyógyulási folyamatuk során;
• állami kárpótlási alap létrehozása az áldozatok javára;
• Különféle szabályozási reformok a hasonló események megelőzésére;
• az egyházmegyék nyissák meg a kutatók előtt az aktáikban foglalt információkat.

A jelentés szerint az elkövetők többsége férfi. A visszaélések elkövetésével vádlottak csak egy kis részét állították bíróság elé a polgári hatóságok.

A Jelentés célja a jelenség feltárása, okainak és az érintettekre gyakorolt ​​következményeinek leírása volt, hogy a kiadott ajánlások hasznosak legyenek az áldozatok jóvátétele és a hasonló esetek megelőzése szempontjából.

A spanyolok 1,3%-át érte szexuális zaklatás egyházi környezetben

Az Ombudsman megbízásából végzett felmérés feltárja, hogy a több mint 8000 megkérdezett spanyol személy 11,7%-a állította, hogy 18 éves kora előtt szexuális zaklatást szenvedett el. 3,36% állítja, hogy ez a bántalmazás családi környezetben történt, 0,6%-át katolikus pap vagy egyházi személy bántalmazta, és 1,13%-át egyházi környezetben érte a szexuális visszaélés.

A megkérdezettek 72%-a számára a kiskorúak szexuális zaklatása nagyon súlyos társadalmi probléma, de a spanyolok többsége úgy véli, hogy nem tesznek megfelelő intézkedéseket a leküzdésére.

Pedro Sánchez, Spanyolország miniszterelnöke „mérföldkőnek” minősítette az Ombudsman jelentését a katolikus egyházban tapasztalható szexuális zaklatásokról:

„Professzionális és tiszteletreméltó munka, amelyet most elemezni fogunk, hogy az ajánlásoknak megfelelően cselekedhessünk. Ma egy kicsit jobbá vált az országunk. Az Ombudsman munkája rávilágít egy olyan valóságra, amelyet mindenki ismert, de amelyről senki nem beszélt”.

A kormányzó PSOE (Spanyol Szocialista és Munkás Párt) kongresszusi szóvivője, Patxi López azzal vádolta a spanyol katolikus egyházat, hogy folyamatosan megpróbálta eltussolni a papok és egyháziak által elkövetett szexuális visszaéléseket.

„Az egyház megpróbálta bagatellizálni a köreikben előforduló szexuális visszaélések számát és jelentőségét. Nyomást gyakoroltak és hibáztatták az áldozatokat, akiknek el kellett rejtőzködniük. Nagyon kevés visszaélésekkel gyanúsított pap ellen indítottak eljárást a polgári hatóságok. Mindenképpen korrigálni kell az eljárásokat a kiskorúakkal szembeni ilyen visszaélések felderítése és megelőzése érdekében. Mi szocialisták mindent megteszünk annak érdekében, hogy ez ne ismétlődhessen meg."

A spanyol püspöki konferencia bejelentette, hogy hétfőn rendkívüli plenáris ülést tart a jelentés tanulmányozása céljából.

A teljes jelentés itt olvasható spanyol nyelven.

Forrás: El País

Pierbattista Pizzaballa bíboros, Jeruzsálem latin pátriárkája október 24-én Levél az egész egyházmegyének címmel körlevelet adott ki, melyben a Szentföldön kialakult konfliktussal kapcsolatban fejezi ki fájdalmát, és hívja fel figyelmünket, hogy a háború soha nem vezet semmilyen megoldáshoz.

A bíboros levele elején hangsúlyozza, hogy a Hamász igazolhatatlan atrocitásokat követett el:

Lelkiismeretem és erkölcsi kötelességem megköveteli, hogy világosan kijelentsem, hogy ami október 7-én Dél-Izraelben történt, az semmiképpen sem megengedhető, és csak elítélni tudjuk. Semmi nem indokolhat egy ilyen atrocitást.

A pátriárka humanitárius folyosók megnyitását kéri, amelyeken keresztül a segélyszállítmányok és az orvosok bejuthatnak az övezetbe: “ez a kétmillió ember nem mind a Hamász követője.”

Az UNICEF jelentése szerint Gázában 2360 gyermek vesztette életét és 5364 gyermek sebesült meg, vagyis minden nap több mint 400 gyermeket ölnek meg vagy sebesítenek meg az izraeli bombázások következtében.

A Gázát napok óta sújtó folyamatos bombázás csak még több halált és pusztítást okoz, és csak növeli a haragot és a gyűlöletet. Ez nem old meg semmilyen problémát, hanem inkább újakat teremt.

Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek a háborúnak, az értelmetlen erőszaknak.

Csak akkor kezdődhet meg egy komoly békefolyamat, ha véget vetünk a több évtizedes megszállásnak és tragikus következményeinek, valamint ha világos és biztonságos nemzeti perspektívát adunk a palesztin népnek. Ha ezt a problémát nem a gyökerénél orvosoljuk, soha nem lesz meg az a stabilitás, amelyet mindannyian remélünk. Ezeknek a napoknak a tragédiája mindannyiunkat, vallási, politikai, civil társadalmi, nemzetközi közösséget komolyabb elkötelezettségre kell hogy késztessen, mint amit eddig tettünk. Ez az egyetlen módja annak, hogy elkerüljük a mostanihoz hasonló tragédiákat. Tartozunk ennyivel a mostani és az elmúlt évek számtalan áldozatának. Nincs jogunk arra, hogy ezt a feladatot másokra bízzuk.

A beszédünk nem szólhat a halálról és a zárt ajtókról. Ellenkezőleg, szavainknak kreatívnak, életadónak kell lenniük, perspektívát kell adniuk és horizontokat kell nyitniuk.

Bátorság kell ahhoz, hogy képesek legyünk igazságot követelni anélkül, hogy gyűlöletet terjesztenénk. Bátorság kell ahhoz, hogy kegyelmet kérjünk, hogy elutasítsuk az elnyomást, hogy előmozdítsuk az egyenlőséget anélkül, hogy egyformaságot követelnénk, miközben szabadok maradunk. Bátorság kell ma, egyházmegyénkben és közösségeinkben is, hogy megőrizzük az egységet, hogy összetartozónak érezzük magunkat egymással, még véleményünk, érzékenységünk és elképzeléseink különbözőségében is.

Forrás:
https://www.lpj.org/posts/letter-to-the-entire-diocese.html

Az idézetek és a teljes levél itt olvasható magyar nyelven.

Mustó Péter jezsuita szerzetest itthon jellemzően lelkigyakorlat-vezetőként, íróként ismerik. Pedig hamarabb és inkább volt a szegények „legkisebb testvére”, mint szemlélődő szerzetes. Az elfelejtettek, leselejtezettek, peremre szorultak papja ő, sőt ha lehet, még annál is több: társ, kísérő, jelenlévő, a nyomorgók ,,embere, amikor felkavarodik a víz”. Péter atyát, aki hosszú időt töltött Latin-Amerika szegényei körében, többek között élményeiről, tapasztalatairól kérdeztük. A beszélgetés során, amelynek dinamikája épp olyannyira formabontó, „szabálytalan”, mint ő maga, szorosan előkerült az amazóniai szinódus, a házas férfiak pappá szentelése, Óscar Romeróval való kapcsolata, Ferenc pápa és a katonai junta.

Budapesten vagy Bogotában kezdődött a történet?

– Jó kérdés. Magam is régóta keresem a választ arra, hogy mitől lesz valaki érzékenyebb a nehéz sorsú, rossz helyzetben lévő emberek iránt. Van, aki elmegy mellettük, mások érintve érzik magukat. És miért ez az empátia? Feltételezem, hogy ennek köze van a személyes tapasztalásainkhoz is. Például mellőzöttnek vagy elfogadottnak éreztem magam kisgyerekként a családban? Egyik teóriám, hogy túl hamar született utánam a testvérem, és át kellett adnom a helyemet. Fájt, hogy már nem én vagyok édesanyám mindene. Nem velem foglalkoznak a legtöbbet, hanem az öcsémmel és a bátyámmal. Úgy képzelem, hogy ebből a helyzetből is fakadhatott az empátiám. Heten voltunk testvérek. Még öten élünk. Mindegyikükkel jó a viszonyom, és most, öregkoromban, újra jobban keresem a kapcsolatot a testvéreimmel. Az említett öcsém, aki tizenkét-tizenhárom hónappal utánam született, egyszer elmesélte az álmát, amit mélyen megőriztem magamban. Nagyon örült a karácsonyra kapott háromkerekűnek, és féltékenyen őrizte. De a szomszéd kisgyerek odajött, és felpattant rá. Erre az öcsém odament, és durván lelökte róla. Akkor vette észre, hogy az a kisgyermek Jézus volt. A szüleim úgy neveltek bennünket, hogy ha valami rosszat teszünk másnak, azzal Istent bántjuk meg.

Mi volt az a pont, az az esemény, amelynek kapcsán a szegénység realitásával, konkrétságával szembesült?

– Valószínűnek tartom, hogy kisgyerekként a nagynéném cselédjének helyzete érintett meg először. Mesélték, hogy őt akartam feleségül venni. Ilus volt a neve. Hatvan éven át egy háztartásban szolgálta a nagynénémet, aki mindig úriasszonyként viselkedett vele szemben. Zavart, hogy a két ember között nem egyenlő a viszony. Az elviselendő fájdalmaktól, nehézségektől talán nem is rendülök meg annyira, mint az ilyen különbségektől. Nem sajnálkozásról, együttérzésről van szó. Az egyenlőtlen kapcsolat – feloldhatatlan ellentétként – azt sugallja: te nem vagy olyan fontos, mint a másik.

Ez alapján hogyan írná körül, hogyan definiálná a szegénység fogalmát?

– Szegény az, akinek nincs szava. Akinek nem hallják meg a hangját. Akinek a mondanivalója senkit sem érdekel. Vannak, akiket csodálnak, vannak, akiknek adnak… Téged pedig nem vesznek észre.

Leegyszerűsítve kétféle hozzáállást, emberi habitust említett. Összefoglalóan az ön által elmondottak azt jelentik, hogy lehetőség szerint senki ne menjen el a másik mellett szenvtelenül, együttérzés nélkül?

– Legyünk igazságosak és reálisak: én is sok szegény mellett elmegyek. Nem kétséges, hogy nem tudunk mindig, mindenki felé részvéttel, egyáltalán érdeklődéssel fordulni. Nem is csak részvétről van szó. Inkább az igazságtalanságról, az fáj igazán. Ennek következményei vannak. Az, aki iránt nem érdeklődünk, egy idő után azt hiszi magáról, hogy tényleg nem értékes, neki nincs mondanivalója. Nem is tanulja meg, hogy kifejezze önmagát. Nem hiszi el, hogy más érdeklődhet a sorsa, a véleménye iránt. Nem tudja meg, mi lehet a szerepe itt, a földi életben, milyen karizmákkal rendelkezik…

A szegénységképe eszerint inkább „antropológiai”, „szociális” jellegű?

– A szegénység elsősorban nem anyagi kérdés. A következménye, illetve a segítségnyújtás oldaláról nézve persze az is. De a gyökere az, hogy a szegény – önértékelés, önazonosság hiányában – önmagát nem becsüli, nem tartja értékesnek. A nevelésünkben, a társadalmi közvélekedésben pedig az jelenik meg, hogy ő, a rászoruló a hibás. Miért nem tanult, miért nem fejezi ki magát, miért nem áll ki magáért, miért nem mondja meg, miért nem követeli ki, miért nem tesz erőfeszítéseket, miért nem gondoskodik magáról, miért nem akar valaki lenni? Pedig az ő hiányai valóságos hiányok, amelyeket egyéni és társadalmi szinten is orvosolni kellene. A szegény nem tud reklamálni. Tehetetlenségében pedig lehet, hogy csak haraggal, gyűlölettel, ellenségeskedéssel vagy éppen fásult közömbösséggel tudja kimutatni az érzéseit.

Ez a fajta alá- és fölérendeltségi viszony a „nyugati társadalmakban” is megjelenik. Ön azonban Latin-Amerikában, nevezetesen Bogotában, Kolumbia fővárosának szegénynegyedeiben szolgálva szerzett tapasztalatot a társadalmi egyenlőtlenségekről és hatásaikról. Miért éppen ott kötött ki? És miért a gyerekeknél? Mert ők a legsérülékenyebbek, a legkiszolgáltatottabbak?

– Nem választottam ki egy-egy csoportot, racionális alapon végképp nem. Kolumbiába nem az utcagyerekek miatt mentem. Eredetileg a dél-amerikai viszonyokat, a felszabadítás teológiája szellemében kialakult gondolkodásmódot, egyházi intézményeket, megoldási kísérleteket szerettem volna megismerni. Elsősorban az érdekelt, hogy a keresztény hitből fakadóan mit tesznek ott a szegényekért, elnyomottakért, az őslakos indiánokért, az egykor rabszolgaként odahurcoltak rossz sorban élő leszármazottaiért. Egy Peruban élt dán jezsuita barátom például a szolgálata helyén, az Andok elszórt kis településein művelődési központokat hozott létre az őslakosok számára. Közvetlen kapcsolatot alakított ki a falvakban élő, többek között kávét, krumplit termelő és az áruikat a környező kisvárosokban értékesítő parasztemberekkel. A városi „fehér” és „gyarmatosító” kiskereskedők megharagudtak rá, mert egy asztalhoz ült a lenézett „indiánokkal”. Mert attól tartottak, hogy ha egy papi személy odaül hozzájuk, akkor „öntudatra ébrednek”, és majd több pénzt kérnek a termékeikért. A jezsuiták és munkatársaik praxisa az volt, hogy egyenrangúként kezelték az őslakosokat, és úgy is beszéltek velük, mondván: ugyanannak a mennyei Atyának vagyunk a gyermekei. Korábban sok egyházi személy is lenézte az indiánokat. Hosszú ideig tartott, míg a XVI. században, a salamancai egyetemen, nagy viták után eldöntötték, hogy az indiánoknak is van lelkük.

És ez a példa, illetve minta hogyan hatott önre a kolumbiai missziója során?

– A felszabadítás teológiáját akkoriban itthon nem becsülték sokra; azt mondták róla, hogy kommunista irányzat. Az ideológiai megítélést félretéve tény, hogy a zsinat hatásaként a hatvanas években érzékenyebbé vált a keresztény társadalom. Egyszer csak észrevették, hogy micsoda igazságtalanságok vannak a „legkatolikusabb” kontinensen, Dél-Amerikában. Ez felháborította a hívőket, köztük az ott élő papokat, szerzeteseket, nővéreket. Azt mondták, hogy nem ezt tanítja a kereszténység, az evangélium. Ez az álláspont az egyházat is megosztotta; nagy feszültségek alakultak ki a szerzetesi közösségekben, egyházmegyékben annak hatására, hogy egyes csoportok felszólaltak a konkrét cselekvés érdekében, az igazságtalanságok orvoslásáért. Voltak, akik azt mondták erre: ti marxisták vagytok, forradalmat akartok, és ez veszélyes. Én az ügy iránt elkötelezett egyházi és világi emberek szellemiségét szívtam magamba. Vágyálmom lett, hogy egy társadalom igazságosabbá tehető.

És hogyan sikerült a tapasztalásokból szerzett elméleteket gyakorlatra váltani? Mik voltak a módszerei például a gyerekekre nézve?

– A gyerekekkel való foglalkozás valóban döntően fontos része, de csak egy szegmense volt a kinti tevékenységemnek. Itthon – a könyveimen keresztül – elsősorban erről ismernek. Hozzájuk Bogotában a szalézi atyákon keresztül jutottam el, akik egy nagy intézményt hoztak létre kimondottan az utcán élő gyerekek számára. Rövid ideig dolgoztam is velük, aztán önállósultam. Kolumbia fővárosa hírhedt volt az utcagyerekekről. De én nem csak gyerekeket akartam menteni. A felszabadítás teológiájában az tetszett, hogy elsősorban nem teória, hanem praxis. Rendtársamtól, Jálics Ferenc atyától, aki szintén Dél-Amerikában élt, más szinten ugyancsak nagyon sokat tanultam. Amikor befejezte a bogotái könyvemet, azt mondta: ez a legjobb, amit a felszabadítás teológiájáról olvasott. Azt kerestem, hogyan lehet az evangéliumból kiindulva erősíteni a társadalom igazságosabb oldalát.

Bogotában fordulópontot is jelentő, meghatározó élményem volt, amikor megszólított egy tizenkét év körüli kolduló gyerek. Odafordultam hozzá, és olyasmit mondtam neki: „Ne kéregess, inkább menjél el dolgozni!” Soha nem láttam korábban, aztán később sem találkoztam vele. És én, a pap, aki a szegények mellett akar állni, azt mertem kérdezni egy gyerektől, hogy miért nem dolgozik. Önmagamon döbbentem meg. Hogy lehet az, hogy így válaszolok egy gyereknek, akinek nem is ismerem a sorsát? Egy gyereknek nem az a dolga, hogy dolgozzon, hanem az, hogy játsszon, tanuljon. Megrendültem a viselkedésem miatt. Hogyan lehettem ilyen érzéketlen egy gyermekkel, s rajta keresztül egy népréteggel, az utcagyerekekkel szemben? Elítéltem önmagamat a reakcióm miatt. Ezt sohasem gyóntam meg, pedig ezek az igazi bűnök. Azt hiszem, ez a találkozás hozta az igazi fordulatot az életemben.

Egy másik alkalommal, talán újév éjszakáján, a szaléziak intézetének bejáratánál összefutottam egy utcagyerekkel, akit korábban többször láttam hosszú kabátban. Bogotában is vannak ilyenkor igen hideg éjszakák, és akkor nem volt rajta a nagykabátja. Megkérdeztem tőle, hol van; mire valami olyasmit mondott, hogy ellopták vagy elhagyta. Bementem az intézetbe, egy jót vacsoráztam, aztán négy pléddel betakarózva elaludtam. Én, aki szegénységet fogadtam a jezsuitáknál, és elköteleztem magam az evangélium mellett, enni kapok, meleg van, ágyban fekszem… – és ott egy gyerek, aki számára ez nem adatik meg. Ez a különbség értelmileg és érzelmileg is megérintett és foglalkoztatott.

A szegénységet elsősorban az egyenlőségtől, a méltóságtól való megfosztottságként értelmezi. A találkozások alapján milyennek látta még a szegénység arcait? Van például különbség a szegénység és a nyomor között?

– Sorolják csak, ami eszükbe jut, mert a szegénység mindez együtt. Jó, hogy említették a nyomort. Szintén nagy befolyással volt rám egy lengyel származású francia pap: Joseph Wresinski. Szegények egyháza című könyvének magyar kiadását magam szorgalmaztam a Bencés Kiadónál. Ő nem szegényekről, hanem nyomorultakról beszél. A szegénység hiány. Nyomorult az, akit valami nyom. Elnyom, megnyomorít. Wresinski Franciaországban létrehozta az önkéntesekkel működő International Movement ATD Fourth World nonprofit szervezetet a világ különböző nyomornegyedeiben élők megsegítésére. Azok felé fordulnak, akik a legnyomorultabbak, akik annyira elszigetelten, mindentől megfosztva élnek, hogy még észrevétetni sem tudják magukat.

A szegénységnek nagyon sok szintje van, ami racionális szempontból alig megragadható, a boldogság pedig viszonylagos. Egy szegény nem feltétlenül boldogtalanabb, mint egy tehetős ember. Tudjuk, hogy a gazdagnak is lehet nyomora: szerencsétlen a házassága, kiábrándult, csalódott, nincsenek barátai, betegségek sújtják… Sok minden tehet boldogtalanná. Ez is lehet a szegénység, az elszigetelődés egyik fajtája.

A modern ember problémaival foglalkozó német szociológus, Hartmut Rosa az alany viszonyulásait, a világhoz, embertársainkhoz fűződő kapcsolataink minőségét kutatja. Szerinte az éltető viszonyulás az, amikor megérintődünk. Ezt rezonanciának nevezi. Számomra nem is e fogalom lényeges, hanem az, hogy megérint, megszólít-e valaki vagy valami a saját hangján, és én tudok-e erre a saját hangomon válaszolni. A probléma gyökere, hogy a technikai fejlődés a modern embernek megadja azt a lehetőséget és vele a reményt, hogy minden, még az életünk fölött is rendelkezhetünk: egészség, életmód, társadalmi fejlődés, öltözködés, mesterséges intelligencia… De minél inkább rendelkezünk valamivel, annál kevésbé érint meg a másik. Ha valami fölött rendelkezünk, az már nem tud megszólalni a saját hangján. A rabszolgáknak nincs hangjuk, véleményük. Nem jön létre a kölcsönös rezonancia, a megérintődés. Ebben a kontextusban emlegettem az igazságosságot. Meg kell hallanom a másikat! Ahogy utaltam rá: szegény az, akit nem hall meg senki, és aki nem tud a saját hangján megszólalni.

Sokszor írt és szólt az alulról építkező egyházról, a megszólítás fontosságáról. Mondhatjuk, hogy „módszerének” lényege a személyes találkozás?

– Igen. Én nem racionálisan közelítettem meg a szegénységet, jóllehet a szegényekkel való foglalkozásnak, a segítségnyújtásnak van racionális oldala is: tájékozódni, megszervezni az utakat, a találkozásokat, kapcsolatokat építeni… Ez is fontos, de Rosához visszatérve: mindnyájunknak, szinte minden létezőnek megvan az a törekvése, hogy megszólalhasson, megszólíthasson, és engedje, hogy mások megszólítsák. Nem azzal a racionális attitűddel mentem Dél-Amerikába az emberek közé, hogy kitaláltam valamit a boldogításukra. Arra vágytam, hogy megszólítsam és meghallgassam őket. A találkozásokban, a megérintettségben találtam meg az erőforrást, az életet. A felszabadítás teológiáját követő rendtársaim Dél-Amerikában minden rendtartományban szociális intézményeket hoztak létre. Én is fontosnak tartom, hogy racionálisan is tanulmányozzuk a társadalmi helyzeteket, próbáljuk megérteni a folyamatokat, és publikáljuk a tapasztalatokat. Megpróbáljuk részekre szedni a szegénység formáit. Ez is kell. De ezt azért tesszük, vagy legalábbis én azért teszem, hogy – a szociológus szavaival élve – mindannyian megérintettek legyünk.

A szegénység definícióját akkor megadhatjuk úgy, hogy amikor már „nincsen senkim”, a Szentírás szavaival élve: „nincs emberem” (Jn 5,7)?

– Ahogy Rosa írja: olyan nincs, hogy nincs senkim. Azt csak úgy érzem. A világ, amelyben élek, mindig megszólítható, mondja ő. És itt találom meg a kapcsolatot hozzám: ez az Isten. Istent mindig megszólíthatom, anélkül, hogy tudnám, van-e. Ha Istent megszólítom, azzal a reménnyel teszem, hogy a világ, amelyben létezem, megszólítható. Nem hideg, nem néma, hanem válaszol. Elérhető. Nagyon fontos számomra, hogy önök megszólítanak engem, válaszolok, és én is megszólíthatom önöket. Az erdész is megszólítja a fát, és az válaszol neki, mert ellenáll. A macska is megszólít, amikor enni akar…

De egy szegény számára, önnön valóságában realitás az, amiről beszélünk? Nem csak játék a szavakkal, a szellemi elefántcsonttornyunkból…?

– Azt csodáltam a szegényeknél, például éppen a legnyomorultabb, összeférhetetlen monori kábítószeres cigány fiatalnál, akit jól ismerek, hogy mégis túlél, mégis él. Koldul és enni kap. Bolíviában van, aki a földön ülve öt mandarint árul. Bogotában a legszegényebbek is meg tudnak élni valahogy. A semmiből. Igaz, sokkal előbb halnak meg, mint mi, túltáplált, biztonságban lévő, civilizált emberek. Én már nyolcvanöt éves vagyok. A szegénységi fogadalmam ellenére sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint a legtöbb kiszolgáltatott ember. Megtanultam, hogy a szegények, a koldusok sokszor a túlélés művészei.

Ferenc pápa sürgető üzeneteire, törekvéseire, „megoldási javaslataira”, de akár a világgazdasági folyamatokra, a globalizációra is utalva: hogyan látja a szegények, a menekültek jövőjét? Alapvetően költői kérdés, de megszüntethető a szegénység?

– „Szegények mindig voltak és mindig lesznek köztetek.” Ez „adottság”, ugyanakkor nem arra szóló felhívás, hogy akkor minden rendben, nincs semmi dolgunk. Nem tudom, hogy az emberiség mit tud megoldani. Vannak részeredmények, hiszen – hála Istennek – a rabszolgaságot megszüntették, nem égetnek boszorkányokat, a katolikus egyház nem áll szükségszerűen a halálbüntetés mellé, háborús helyzetekben remélhetően már nem áldják meg a fegyvereket… Születnek megoldások, és magam is sokat tettem azért, hogy emberek, családok élni és boldogulni tudjanak. Az általam képviselt spirituális megközelítés sem nélkülözte a gyakorlati szempontokat a szegénység megszüntetése terén. Az igazi feladat, hogy észrevegyünk és érzékenyek maradjunk. Mert az megváltoztat minket és a szegények sorsát is. A tengeren hánykolódó érezze, hogy ott van a közelében egy mentőhajó szolgálattevőkkel, akik a segítségére sietnek. A politikusok magyarázhatják ezt hibaként. Magam Ferenc pápa felszólításait, az általa adott jeleket, a szándékait – amelyeket sokan félremagyaráznak – úgy értelmezem, hogy legyünk érzékenyek mindazok iránt, akik bajban vannak. Legyünk érzékenyek azok iránt, akik nem úgy élnek, mint mi. Jézus meghalt a keresztfán, nem szállt le róla, nem diadalmaskodott. Persze azután jött a feltámadás. Nem biztos, hogy a tényleges, materiális nyomornak véget tudunk vetni ezen a földön. Szerettem volna; egy időben azt hittem, hogy ez lehetséges. De azt változatlanul a magam és az egyház feladatának látom, hogy – a különböző segítő aktivitások mellett – az említett jóindulatot, érzékenységet képviseljük. A fő kérdés az, hogyan bánunk egymással.

A modern közgazdaságtan és szociológia szerint a szegénység megfosztottság, hiány. Lát bármiféle értéket a szegénységben, illetve – spirituális értelemben – a szenvedésben? Ha igen, hogyan lehet ezt elmagyarázni mondjuk egy favellában élő nyomorgónak, aki szeretne kiszakadni a maga rögvalóságából?

– Az érték számomra elvont fogalom. Én azt értem alatta, ami valami jót hoz elő, jó irányba vezet engem. Hosszú életem során nagyon sokszor tapasztaltam, hogy a betegség, veszteség, kudarc lehet pusztán negatívum, ami félelmet, indulatot, gyűlöletet, háborút vált ki. De lehet érték is: a megújulás, a dolgok újragondolásának forrása. A hiányban önmagában természetesen nincs érték. De ha bemegyek az illető kunyhójába, leülök vele beszélgetni, akkor ő értékesebbnek érzi önmagát. A szegénység és a nyomor viszonyítása számomra racionális jellegű megkülönböztetés. Mindig óvatos vagyok, amikor az értékekről beszélnek, mert úgy tűnik, mintha fix, konkrétan megfogalmazható dolgok lennének. A kapcsolatok változásokat hoznak létre. És én azt mondom, hogy van értékes találkozás. A favellában élőnek soha nem mondanám: érték az, hogy nem tudod, este mit fogsz enni adni a gyermekednek.

Szentírási, krisztusi alapon az egyház is vallja, hogy a szenvedéseink is értelmet adhatnak az életünknek. Viktor Frankl logoterápiája is erről beszél.

– Krisztus szenvedése és kereszthalála megváltó szenvedés, ami magasabb rendű életet eredményez. Az is egyfajta szenvedés, amikor megküzdünk a mindennapi feladatainkkal, a gyerekneveléssel… A hiányokra is szükség van. A házastársak akkor tudnak boldogok lenni, ha helyet adnak egymásnak az életükben. A gyerekét csak úgy tudja megnevelni a szülő, ha a magáéból helyet enged neki. Vagyis a másik érdekében lemondok arról, hogy minden tervem, vágyam megvalósuljon. Megengedem, hogy a másik fél – a közösségben vagy a házasságban – megvalósítson valamit a maga elgondolásából.

Én az értéket, a segítségnyújtást elsősorban spirituális módon tudtam értelmezni, ha tetszik, megvalósítani. Csak ismételni tudom, hogy számomra az volt a legfontosabb, hogy én magam hogyan viszonyulok a másikhoz. A hozzám követelőzve forduló szegényben is azt kerestem és láttam, hogy Isten lelke ugyanúgy működik benne, mint bennem. Nem engedtem, hogy a viselkedése, durvasága megvetést vagy közönyt váltson ki belőlem. Ezek a találkozások az önnevelés részét is képezték. Mindenki, aki szegényekkel, betegekkel, nehéz természetű emberekkel foglalkozik, óhatatlanul szembesül ezzel. Ilyenkor nem szabad a megbántottságunkkal visszavonulni.

Nekem nincsenek módszereim. Ismertem a saját gyengeségeimet. Én nem vagyok intézményépítő, egyesületszervező ember. Tudtam, hogy Kolumbiában, a helyiek szemében mindig is idegen, egy Németországból jött külföldi maradok. Én egyszerűen csak támogatni akartam az erőfeszítéseiket. Azok iránt érdeklődtem legjobban, akik a szociális hálóból, az intézményi rendszerekből is kiestek. Például olyan fiatalokkal foglalkoztam, akiket a gyerekvárosból is elküldtek, vagy kiszöktek onnan. Vagyis olyan gyerekekkel, akikkel az intézmény sem tudott mit kezdeni. Őket vettem észre legelőször.

Persze ez nem azt jelentette, hogy ne próbáltam volna meg intézményi megoldásokat keresni. Sőt, először nem is kifejezetten egyházi szolgálattevőként, lelkipásztorként működtem kint, hanem szervezeti keretek között. A saját szerzetesi közösségemmel, a tartományfőnökkel „konfrontálódtam” amiatt, hogy tulajdonképpen szociális segítővé váltam. A német barátaimtól kapott pénzt felhasználtam különböző célokra, munkatársakat kerestem. Amikor tudtam, igyekeztem „materiális” segítséget is nyújtani, például hogy valaki lakáshoz jusson, szakmát szerezzen, vagy együtt tudja tartani a családját, és a hatóságok ne vegyék el a gyerekét… Visszanézve úgy fogalmaznék, hogy szociális-spirituális segítő voltam. De nagyon sokszor és jogosan kételkedtem abban, hogy valójában el tudtam-e érni valamit.

Tizenkét évig éltem Bogotában. Mielőtt eljöttem, mert a magyar rendem visszahívott, többször is megállítottak az utcán; volt, hogy az sem tudtam, ki az illető, és azt mondták nekem: „Köszönöm, hogy köztünk volt.” Akkor szembesültem azzal, hogy a jelenlét, a köztük és velük lét számukra érték volt. A spirituális szempontokat néztem, és főleg lelkipásztori feladatnak tartottam a hivatásomat. Jézus nem „intézményesen”, mondjuk a zsinagógában gyógyította az embereket, hanem találkozott velük. Faluról falura járt, közéjük ment, fogadta őket, és szükség szerint foglalkozott velük. Ez az én evangéliumi Jézus-képem. A jezsuiták regulájában is az áll: menjünk oda, ahol szükség van ránk. Én mindig oda mentem, ahol úgy éreztem, hogy nagyobb szükség van rám.

Ne legyen elveszett bárány! Ez lehet a keresztény szociális munka alapgondolata?

– Hogy más hogyan gondolja, miként teszi, nem tudom, abba nincs is beleszólásom, de nekem ez volt. Én csak így tudtam.

Interjút készítették: Pallós Tamás, Solymári Dániel

Forrás: https://maltaitanulmanyok.hu/

A dél-afrikai születésű Quinton Caesar, aki az alsó-szászországi Wiesmoor városában szolgál evangélikus lelkipásztorként, a német evangélikus egyház kétévenként megrendezett, de a világjárvány miatt legutóbb 2019-ben megtartott – Deutscher Evangelischer Kirchentag záró istentiszteletén a különféle kirekesztések ellen is felemelte szavát Nürnberg főterén. A protestáns egyházi napok mottója az „Itt az idő”volt.

Prédikációjában a 38 éves lelkipásztor kifejtette, hogy

„Itt az idő elmondani, hogy mi vagyunk az utolsó generáció!”

– ami utalás a Letzte Generation (Utolsó Generáció) radikális környezetvédő mozgalomra, akik rendszeresen tiltakoznak Németországban az éghajlatváltozás káros hatásainak csökkentése érdekében.

Quinton Ceasar, aki „teológus, aktivista és lelkészként”jellemzi önmagát, emlékeztette hallgatóságát, hogy

„a fekete életek mindig számítanak (black lives always matter)”

Az Európa határain zajló migrációs válságra hivatkozva pedig a lelkész nagyobb segítséget kért a kontinensre hajókon, elsősorban a Földközi-tengeren át érkező bevándorlók számára.

„Senkit sem hagyhatunk meghalni. Itt az idő, hogy hajót küldjünk a menekülteknek és még sok minden mást. Fogadjuk a menekülteket biztonságos kikötőkben!”

A lelkész arra buzdított, hogy mivel mindannyiunk rendelkezünk valamilyen privilégiummal, ezért használjuk fel ezeket a „nagyobb igazságosság érdekében”, és ne az intézményekhez, hatalomhoz, hagyományokhoz, származáshoz, ragaszkodjunk.

A lelkész kiemelte annak a fontosságát, hogy nem szabad homokba dugnunk a fejünket, hiszen a kirekesztés az egyházainkban is jelen van:

„Isten mindig az elesettek, a kirekesztettek, a peremen élők oldalán áll, akiket nem látnak szívesen. És ha Isten ott van, akkor nekünk is ott a helyünk.”

„Itt az idő, hogy mindenki számára biztonságos tereket alakítsunk ki!
Aki az Egyház nevében prédikál, és továbbra is megkülönbözteti a testvéreit jövedelmük, bőrszínük, fogyatékosságuk vagy queer identitásuk alapján, az nem érti a Biblia tanítását.”

„Annak ellenére, hogy a szeretet még sosem volt tömegmozgalom, én mégis optimista vagyok”

– zárta gondolatait Quinton Ceasar.

A keresztény összejövetelen a német koalíciós kormány három vezető tagja, Olaf Scholz kancellár, Annalena Baerbock külügyminiszter és Robert Habeck gazdasági miniszter is beszédet tartott. Az eseményen jelen volt Friedrich Merz, a CDU pártelnöke és az „Utolsó Generáció” nevű zöld aktivista csoport képviselője is.

Forrás: evangelikus.hu

Pietro Parolin bíboros államtitkár felszólította az Európa Tanácsot, hogy tegyen lépéseket és teremtsen „végleges és igazságos békét Ukrajnában”.

Európa állam- és kormányfői Reykjavíkban, Izlandon gyűltek össze az Európa Tanács 4. csúcstalálkozójára. Pietro Parolin bíboros államtitkár képviselte a Szentszéket a tanácskozáson, mivel a Szentszék megfigyelői státuszt élvez az Európa Tanácsban. A nemzetközi szervezet az emberi jogok és a jogállamiság védelmére törekszik Európában.

Békeprojekt

A szerdai találkozón Parolin bíboros közvetítette Ferenc pápa üdvözletét a jelenlévő államfőknek. Megjegyezte, hogy a csúcstalálkozó hivatalos nyilatkozata az Európa Tanácsot „békeprojektként” írja le. Ferenc pápa szavaira hivatkozva ugyanakkor hangsúlyozta: az ukrajnai háború azt mutatja, hogy a „közösségi politika és a multilaterális kapcsolatok erősítésének szenvedélyes keresése egy távoli múlt vágyakozó emlékének tűnik”. A vatikáni államtitkár ezért arra buzdította az európai vezetőket, hogy tegyék fel maguknak a kérdést: „Nem utolsósorban a háború sújtotta Ukrajnára gondolva, hol vannak a békére irányuló kreatív erőfeszítések?”.

Végleges és igazságos béke Ukrajnában

Ezt követően Parolin bíboros hangsúlyozta, hogy Európának nem szabad elfelejtenie az ukrán népet, amely szenved és életét áldozza a konfliktusban. „Nem fogadhatjuk el passzívan, hogy ebben a meggyötört országban folytatódik az agressziós háború” – mondta. Parolin bíboros államtitkár az Európa Tanács csúcstalálkozóján tartott rövid beszéde végén megerősítette, hogy a Szentszék minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy békét teremtsen Európában és a világon. „Itt az ideje, hogy lépéseket tegyünk, és végleges és igazságos békét teremtsünk Ukrajnában és Európa összes többi úgynevezett „szürke” zónájában” – nyomatékosította a vatikáni államtitkár.

Április 7-én, nagypénteken este a Colosseumban tartották a hagyományos római keresztutat, a Via Crucist. A keresztúti elmélkedések különösen megrendítőek voltak, a világ különböző régióiból származó, erőszakot, szegénységet és igazságtalanságot megtapasztalt férfiak és nők tanúságtételei.

A keresztút témáját az idén Ferenc pápa választotta: „A béke hangjai a háború világában”. Az elmélkedések egyetemes perspektívát nyújtottak: a Szentföld, Afrika, Dél-Amerika, Ázsia és a Közel-Kelet, a Balkán sokat szenvedett régióiból származó férfiak és nők, illetve egy ukrán és egy orosz kisfiú tanúságtételei hangzottak el.

A béke hangjai a Szentföldről

Barabás vagy Jézus? Választaniuk kell. Nem akármilyen választásról van szó: el kell döntenünk, hol állunk, miként viszonyulunk az élet igen összetett dolgaihoz. A béke, melyre mindannyian várunk, nem születik meg magától, hanem a mi döntésünkre vár. Ma is, mint mindig, arra kapunk meghívást, hogy válasszunk Barabás és Jézus között: a lázadás és a szelídség, a fegyverek és a tanúságtétel, az emberi hatalom és a kicsiny mag csöndes ereje, a világ hatalma és a Szentlélek hatalma között. Úgy tűnik, a Szentföldön mindig Barabást választjuk. Mintha az erőszak lenne az egyetlen nyelv, amelyet beszélünk. A kölcsönös megtorlások hajtóerejét szünet nélkül táplálja saját fájdalmunk, mely gyakran a választás egyetlen kritériumává lesz. Igazságosság és megbocsátás nem tudnak szóba állni egymással. Együtt élünk, ám nem ismerjük el egymást, egyikünk megtagadja a másik élethez való jogát, kölcsönösen elítéljük egymást, egy végtelen ördögi körben mozogva, amely mind inkább erőszakossá válik. Ebben a gyűlölettől és haragtól átjárt környezetben nekünk is az a dolgunk, hogy döntsünk és állást foglaljunk. Nem tehetjük ezt másként, mint hogy ránézünk arra, akit csöndes, vesztes halálra ítéltünk, és akire mégis a választásunk esik: Jézusra. Krisztus arra hív bennünket, hogy ne Pilátus és a tömeg mércéjét használjuk, hanem ismerjük el egymás szenvedését, kezdjen párbeszédbe az igazságosság és a megbocsátás, és minden ember üdvösségét kívánjuk, még a latrokét, még Barabásét is.

A béke hangai egy nyugat-afrikai migránstól

Keresztutam hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor elhagytam városomat. Tizenháromnapnyi utazás után elérkeztünk a sivatagba, melyet nyolc nap alatt szeltünk át. Kiégett autókat, üres vizeskannákat, holttesteket láttunk, mígnem elékeztünk Líbiába. Aki még nem fizette ki az emberkereskedőknek az átkelés díját, azt bezárták, s addig kínozták, amíg nem fizetett. Egyesek elvesztették az életüket, mások a fejüket. Azt ígérték, hogy feltesznek egy Európába induló hajóra, ám törölték az utat, s a pénzünket sem kaptuk vissza. Háború vett körül bennünket, s már fel sem figyeltünk az erőszakra, a cikázó golyókra. Vakolóként kaptam állást, hogy megkereshessem a pénzt a hajóútra. Végül több mint száz emberrel együtt zsúfolódtam be egy gumicsónakba. Órákig hánykolódtunk, mígnem egy olasz hajó megmentett bennünket. Tele voltam örömmel, letérdeltünk, hogy hálát adjunk Istennek. Aztán észrevettük, hogy a hajó Líbia felé indult el. Ott egy börtöntáborba zártak bennünket, ez a világ legrosszabb helye. Tíz hónappal később újból egy bárkán voltam. Az első éjszakán hatalmasak voltak a hullámok, négyen a tengerbe estek, csak kettőt tudtunk kimenteni. Amikor elaludtam, azt reméltem, hogy meghalok. Felébredve nevető embereket láttam magam körül. A tuniszi halászok segítséget hívtak, s egy civil szervezet hajóján ételt, ruhát és menedéket nyújtottak nekünk. Újra dolgozni kezdtem, hogy kifizethessek egy újabb átkelést. Ez már a hatodik alkalom volt. Három, tengeren töltött nap után megérkeztünk Máltára. Hat hónapon át egy központba zártan éltem, s ott kétségbe estem. Minden este ezt kérdeztem Istentől: miért? Miért tartanak bennünket ellenségnek? Sok háború elől menekülő ember az enyémhez hasonló keresztet cipel.

A béke hangja közép-amerikai fiataloktól

Mi, fiatalok, békét akarunk. Sokszor elesünk, és ennek a bukásnak megannyi neve van: padlóra visz bennünket a lustaság, a félelem, a reménytelenség, egy könnyű, ám szennyes, pénzéhségre és korrupcióra épülő élet üres ígérete. Ez csak tovább erősíti a drogkereskedelem spirálját, miközben megannyi család továbbra is siratja gyermekei elvesztését. A csalók, az erőszakot gyakorlók, a gyilkosok továbbra is büntetlenek. Hogyan érhetjük el a békét? Jézus, te elestél a kereszt alatt, ám azután újra felkeltél, megint magadra vetted a keresztet, és ezzel megadtad nekünk a békét. Arra indítasz, hogy kézbe vegyük életünket, arra ösztönzöl, hogy bátran köteleződjünk el, amit a mi nyelvünkön így mondunk: compromiso. Azt jelenti, hogy nemet mondunk megannyi compromiso-ra, a hamis kompromisszumokra, melyek megölik a békét. Számtalan ilyen kompromisszumunk van: nem akarjuk az erőszakot, de a közösségi hálókon rárontunk azokra, akik nem azt gondolják, amit mi; egységes társadalmat akarunk, de nem teszünk erőfeszítést arra, hogy megértsük embertársainkat; vagy ami még rosszabb, megfeledkezünk arról, akinek szüksége van ránk. Urunk, ültesd el szívünkbe a vágyat, hogy felemeljük, aki elesett. Ahogyan te is teszed velünk.

A béke hangjai egy dél-amerikai édesanyától)

2012-ben egy gerillák által kihelyezett bomba felrobbanása elvitte az egyik lábamat. A repeszek tucatnyi sebet okoztak a testemen. Arra emlékszem, hogy az emberek ordítottak, s mindenhol vér volt. Ennél azonban sokkal jobban megrémített, hogy láttam héthónapos kislányomat vérben fürödni, arcába üvegcserepek fúródtak. Ilyen lehetett Máriának látni Jézus feldagadt és véres arcát! Az értelmetlen erőszak áldozataként először haragot és dühöt éreztem, ám aztán rájöttem: ha gyűlöletet terjesztek, azzal csak még több erőszakot szülök. Megértettem, hogy bennem és körülöttem vannak a test sérüléseinél mélyebb sebek. Rádöbbentem, hogy a sok áldozatnak – hozzám hasonlóan és általam – fel kell fedeznie: még nem ért véget a történetük, nem élhetnek haraggal a szívükben. Elkezdtem segíteni nekik: tanultam, hogy megtanítsam, miként lehet elkerülni a balesetet, melyet a területünkön milliószámra található aknák okozhatnak. Köszönetet mondok Jézusnak és anyjának, hogy ráébredtem: nem az idő elvesztegetése, ha felszárítom mások könnyeit. Ez a legjobb orvosság önmagam gyógyítására!

A béke hangjai három, afrikai, dél-ázsiai és közel-keleti migránstól

[1] A gyűlölet által megsebzett ember vagyok. Ha megtapasztaljuk, soha nem feledjük el a gyűlöletet, az megváltoztat bennünket. Rettenetes formái vannak a gyűlöletnek. Arra viszi az embert, hogy ne csak a másik lelövésére használja a pisztolyát, de még el is töri a csontjait, miközben a többiek nézik. A szeretet űrje van bennem, amitől haszontalan tehernek érzem magam. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [2] Utazás az életem. Elmenekültem a bombák, a kések, az éhség és a szenvedés elől. Felzsúfolódtam egy kamionra, elrejtőztem a rakomány között, veszélyes bárkára dobtak. Mégis folytattam az utamat, hogy biztonságos helyre érjek, ahol szabadság és lehetőségek várnak, ahol adhatok és kaphatok szeretetet, gyakorolhatom a hitemet, ahol valóban remélhetek. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [3] Gyakran megkérdezik tőlem: Ki vagy? Miért vagy itt? Mi a státuszod? Itt akarsz maradni? Hová fogsz menni? Nem azért kérdezik, hogy bántsanak, mégis megsebeznek. A reményem így nem más, mint egy rovatba beírt jel valamiféle űrlapon; ki kell választanom: idegen, áldozat, menedékkérő, menekült, migráns, egyéb vagyok-e? Én azt szeretném írni: személy, testvér, barát, hívő, embertárs vagyok… Lesz nekem is egy Cirenei Simonom?

A béke hangjai egy Balkán-félszigeti szerzetespaptól

Negyvenéves plébános voltam, amikor kitört a háború. A fegyveres ügynökök betörtek a plébániára, és elvittek egy táborba, ahol négy hónapot töltöttem. Borzalmas időszak volt: nem voltak meg a minimális higiénés feltételek, éhségtől és szomjúságtól szenvedtünk, nem mosakodhattunk vagy borotválkozhattunk; fizikailag is rosszul bántak velünk, különféle tárgyakkal vertek és kínoztak bennünket. Olykor napjában ötször is kivittek, főként éjszaka, plébánosnak hívtak, és vertek. Három bordámat is eltörték, azzal fenyegettek, hogy letépik a körmeimet, hogy sót hintenek a sebeimre, hogy elevenen megnyúznak. Egyszer olyan nehéz volt kibírni, hogy arra kértem az őrt: öljön meg! Azt éreztem, hogy már úgyis mindegy. Az őr ezt válaszolta: „Nem halsz meg ilyen könnyen, érted százötven társunkat kapjuk cserébe.” Ezek a szavak reményt adtak arra, hogy túl fogom élni. Egyedül, Isten nélkül azonban nem bírtam volna ki ennyi borzalmat: az imádság, melyet szívemben ismételgettem, csodákat tett. A Gondviselés eljött értem, segítség és étel formájában, egy muzulmán asszony, Fatima révén, aki be tudott jutni hozzánk, teret nyitva a gyűlölet közepette. Olyan volt ő nekem, mint Veronika Jézusnak. Most életem utolsó napjáig tanúságot teszek a háború borzalmairól, és ezt kiáltom: Soha többé háborút!

A béke hangja két észak-afrikai tizenévestől

[1] Josephnak hívnak, tizenhat éves vagyok. 2015-ben érkeztem meg szüleimmel a menekülttáborba, és itt élek már több mint nyolc éve. Ha béke lett volna, otthon maradtam volna, ahol születtem, és örültem volna a gyerekkoromnak. Itt nem szép az élet. Félek a jövőtől, magam miatt, és a többi srác miatt is. Miért szenvedünk a menekülttáborban? Az országomban zajló harcok miatt. Azóta dúl a háború, amióta létezik az országom. Béke nélkül nem leszünk képesek felállni. Mindig megígérik a békét, de végül továbbra is a háború, a mi keresztünk terhe alatt élünk. Megköszönöm Istennek, hogy Atyaként felemel bennünket, és a sok nagylelkű embernek, akiket talán nem is ismerek meg soha, de mégis segítenek, és ezzel lehetővé teszik, hogy túléljük ezt az időszakot. [2] Johnson vagyok, és 2014 óta élek egy másik menekülttárborban, a B blokkban, a 2-es szektorban. Tizennégy éves vagyok, az általános iskola harmadik osztályába járok. Nem jó itt az élet, sok gyerek nem jár iskolába, mert nincsenek tanárok, és iskola sincs mindenkinek, a hely túl kicsi és túlzsúfolt, még annyi hely sincs, hogy focizhatnánk. Békét akarunk, hogy hazatérhessünk. A béke jó, a háború rossz. Ezt el szeretném mondani a világ vezetőinek. És azt kérem minden barátomtól, hogy imádkozzon a békéért.

A béke hangjai Dél-Kelet-Ázsiából

Jézus, hordozod a kereszted. Arra gondolok, hogy az én országom is hordozza a keresztjét. Békeszerető nép vagyunk, ám a harcok keresztje elüldözött bennünket: az erőszak, a belső vándorlások, az imahelyeink elleni támadások… Súlyos ez a teher, Jézus, melyet egy olyan keresztúton hordozunk, amelynek nem látszik a vége. Anyáink keserű könnyel siratják gyermekeik éhezését. Hozzájuk hasonlóan én sem tudok sok szóval imádkozni, de van sok könnyem, melyet fel tudok ajánlani. Uram, rettenetes volt a sereglet, amely elkísért a Golgotára, de a síró asszonyok utat törtek maguknak ebben a gonoszságtól eltorzult tömegben. Ők adtak neked erőt, az anyák, akik nem egy elítéltet láttak benned, hanem egy fiút. Nálunk is megtörtént, hogy kilépett a tömegből egy asszony, aki lélekben sokak édesanyjává vált. Meg akarta védeni a népét, ezért letérdelt a fegyverek elszabadult ereje előtt, készen, hogy feláldozza életét. Szelídségével békéért és kiengesztelődésért esdekelt. Jézus, ma is úgy van, mint egykor: a gyűlölet fertelmes tobzódása közepette megszületik a béke tánca. És mi, keresztények, ennek a békének akarunk az eszközei lenni. Téríts magadhoz bennünket, Jézus, és adj erőt, mert egyedül te vagy a mi erősségünk!

A béke hangjai egy közép-afrikai szerzetesnőtől

2013. december 5-én hajnali ötkor fegyverropogásra ébredtem. A lázadók éppen megszállták a fővárost. Sokan futottak és rejtekhelyet kerestek, de egy eltévedt golyó is elég volt ahhoz, hogy bárki meghaljon. Leírhatatlan szenvedések kezdete volt ez: gyilkosságok, családtagok, barátok és kollégák elvesztése. A húgom eltűnt, és soha többé nem került elő. Ez óriási traumát okozott édesapánknak, aki pár évvel később, rövid betegség után hagyott itt bennünket. Én továbbra is sírtam. A könnyek, a „miért”-ek völgyében… Jézusra gondoltam. Ő is elesett az erőszak súlya alatt, míg végül ezt mondta a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem?” Egyesítettem az én „miért”-jeimet az övéivel, és apránként utat tört bennem egy válasz: szeress úgy, ahogyan Jézus szeret téged! Fény volt ez a sötétségben! Megértettem, hogy a szeretet erejébe kell kapaszkodnom. Azóta minden alkalommal, amikor kicsit nyugodtabb a helyzet, azonnal misére megyek. Hosszú az út, amíg eljutok a plébániára, és legalább három, lázadók által emelt úttorlaszon kell átjutnom. Ám miséről misére nőtt bennem a bizonyosság: annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindent elvesztettem, beleértve a házat, ahol felnőttem, minden elmúlik – Istenen kívül. Ez megerősítést adott, és pár baráttal elkezdtük összegyűjteni a gyerekeket, akik katonásdit játszottak. Ők a jövő. Át szeretnénk adni nekik az evangéliumi értékeket: a kölcsönös segítségnyújtást, a megbocsátást, a tisztességet, hogy a béke álma valósággá váljon.

A béke hangjai ukrán és orosz fiataloktól

[1] Tavaly apa és anya fogtak engem és az öcsémet, hogy elhozzanak Olaszországba, ahol a nagymamánk több mint húsz éve dolgozik. Éjszaka indultunk el Mariupolból. A határon a katonák lefogták apukámat, és azt mondták neki, hogy Ukrajnában kell maradnia harcolni. Még két napig utaztunk a buszon. Amikor megérkeztünk Olaszországba, szomorú voltam. Úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem: teljesen meztelen vagyok. Nem ismertem a nyelvet, és nem volt egy barátom sem. Nagymamánk mindent megtett, hogy szerencsésnek érezzem magam, de én folyton csak ezt hajtogattam: haza akarok menni! Végül úgy döntött a családom, hogy visszamegyünk Ukrajnába. Itt továbbra is nehéz a helyzet, mindenhol háború van, a város elpusztult. De a szívemben megmaradt a bizonyosság, melyről a nagymamám beszélt, amikor sírtam: „Meglátod, minden jó lesz! A jó Isten segítségével visszatér a béke!” [2] Én pedig egy orosz fiú vagyok… miközben ezt mondom, szinte bűntudatom van, ugyanakkor nem értem, miért, és kétszeresen is rosszul érzem magam. Elvették tőlem a boldogságot és a jövőre vonatkozó álmaimat. Két éve nézem, ahogy sír a nagymamám és az anyukám. Egy levélben megírták, hogy a bátyám meghalt. Még emlékszem a tizennyolcadik születésnapjára, nevetett és ragyogott, mint a nap, és mindez csak pár héttel azelőtt volt, hogy hosszú útra indult volna. Mindenki azt mondta, hogy büszkének kell lennünk, de odahaza csak szenvedés és szomorúság volt. Ugyanez történt apukámmal és nagypapámmal. Ők is elindultak, és azóta semmit nem tudunk róluk. Az egyik iskolatársam félve a fülembe súgta: Háború van! Hazatérve írtam egy imát: Jézus, kérlek szépen, add, hogy béke legyen az egész világon, és mindannyian testvérek lehessünk!

a béke hangjai egy közel-keleti fiataltól

„Megfeszítettek vele két rablót is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra járók pedig a fejüket csóválva káromolták őt, s ezt mondták: »Hé! Te, aki lebontod a templomot és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!«” (Mk 15,27–30).

2012-ben szélsőséges fegyveres csoportok törtek be a városrészünkbe, és gépfegyverből leadott sorozatokkal megöltek mindenkit, aki a teraszon vagy a társasházban volt. Kilencéves voltam. Emlékszem mama és papa félelmére; este átöleltük egymást, így imádkoztunk. Tudtuk, hogy új és kemény valóság vár ránk. A háború napról napra rettenetesebbé vált. Hosszú időszakokra elment az áram, nem volt víz, mindenütt kutakat ástak. Mindennapos problémává vált az élelem. 2014-ben a teraszon voltunk. Egy bomba csapódott be a házunk előtt. Betaszított bennünket a lakásba, üveg és szilánkok borítottak bennünket. Pár hónappal később egy bomba találta el a szüleim szobáját, akik csodával határos módon menekültek meg. Fájó szívvel úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. Egy újabb kálvária kezdődött, mert két sikertelenül vízumkérelem után nem maradt más választásunk, mint hajóra szállni. Kockára tettük az életünket. Egy zátonyon kötöttünk ki, így vártuk a hajnalt és a parti őrség hajóját. Megmenekülésünk után a helybeliek tárt karokkal fogadtak bennünket, megértették nehézségeinket. A háború volt életünk keresztje. A háború megöli a reményt. Országunkat rettenetes természeti csapások is sújtották. Ezután még több család, gyermek és idős maradt remény nélkül. Jézus kitárta karjait a kereszten. Az ő nevében kérlek benneteket: nyújtsatok kezet népemnek!

A béke hangjai egy nyugat-ázsiai anyától

2014. augusztus 6-án bombák zajára riadt fel a város. A terroristák a kapuk előtt álltak. Három héttel korábban már lerohanták a közeli városokat és falvakat, sokat kegyetlenkedtek. Akkor elbujdostunk, de pár nap múlva hazatértünk. Egy reggel sok dolgunk volt. A gyerekek a ház előtt játszottak. Egyszerre egy ágyú dördült el. Kirohantam. Már nem lehetett hallani a gyerekek hangját, ám egyre erősödött a felnőttek ordítása. A fiamat, az unokatestvérét és a fiatal szomszédlányt, aki az esküvőjére készült, eltalálták. Meghaltak. Ennek a három angyalnak a halála rávett, hogy elmeneküljünk: ha nem így döntünk, a városban maradva elkerülhetetlenül a terroristák kezére kerülünk. Nehéz elfogadni ezt a valóságot. A hitem azonban segít, hogy reméljek, mert arra emlékeztet, hogy halottaink Jézus kezében vannak. Mi, túlélők pedig próbálunk megbocsátani a támadóknak, mert Jézus is megbocsátott hóhérainak. Halálunkban benned hiszünk, élet Ura! Téged akarunk követni, hogy tanúságot tegyünk szeretetedről, mely mindennél erősebb!

A béke hangjai egy kelet-afrikai szerzetesnőtől

2022. szeptember 7. volt. Ezen a napon emlékezünk arra, hogy népünk elnyerte a teljes függetlenséget. Váratlanul olyasvalami történt, ami összetörte az örömünket: megölték egy nővértársunkat, aki mindig misszionáriusként szolgált. A terroristák betörtek a házunkba, és kegyetlenül kioltották az életét. A győzelem napja vereséggé lett: félelem és bizonytalanság töltötte be szívünket. Számunkra is valósággá vált sok száz család tapasztalata, akik szemtanúi voltak szeretteik tragikus halálának: kezünk között hevert nővérünk élettelen teste. Nehéz végignézni egy családtagunk, egy barátunk, egy szomszédunk erőszakos halálát, ahogy azt sem könnyű látni, hogy a házunk és a javaink hamuvá lesznek, a jövőre pedig sötétség borul. De ez az én népem élete, ez az én életem. A hit által megvilágosított szeretettel szemléltem a názáreti Szüzet, aki karjai között tartotta a halott Jézust, és aki arról tanúskodik, arra tanít, hogy sosem szabad felhagynunk a bátorsággal, hogy reményt, békét és kiengesztelődést hozó jövőről álmodjunk. Hiszen szívünkbe áradt a feltámadt Krisztus szeretete, hiszen ő a mi békénk, ő a mi valódi győzelmünk. Soha semmi nem szakíthat el bennünket az ő szeretetétől.

A béke hangjai dél-afrikai lányoktól

Péntek este volt, amikor a lázadók betörtek a falunkba. Akit csak tudtak, túszul ejtettek, elvittek mindenkit, akit találtak, és ránk málházták rabolt zsákmányukat. Útközben puskával és késsel sok férfit megöltek. A nőket egy parkba vitték. Nap mint nap testileg és lelkileg bántalmaztak bennünket. Megfosztottak ruhánktól és méltóságunktól, meztelenül éltünk, hogy ne tudjunk elmenekülni. Szerencsére egy nap, amikor leküldtek a folyóra vízért, meg tudtam szökni. Tartományunk ma is a könnyek és a fájdalom földje. Amikor a pápa eljött földrészünkre, Krisztus keresztje alá tettük a fegyveresek ruháit, akiktől még most is félünk. Jézus nevében megbocsátjuk nekik mindazt, amit velünk tettek. Az Úrtól kérjük a békés és emberi együttélés kegyelmét. Tudjuk és hisszük, hogy a sír nem a végső hajlékunk, hanem mindannyian meghívást kaptunk az új életre a mennyei Jeruzsálemben.

Forrás: Magyar Kurír

Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma prefektusa kommentálta a március 30-án, a Kultúra és Nevelés Dikasztériumával közösen kiadott a jegyzetet, amely szerint a „felfedezés tana”, vagyis az őslakosokkal való elnyomó és igazságtalan bánásmód nem összeegyeztethető a katolikus tanítással, és hatásai ellen ma is küzdeni kell.

A jegyzet egy nem könnyű folyamat eredményeként, a pápa által kért párbeszéd és meghallgatás hozzáállását követve született meg. Nem tagadni akarja a múlt „szerencsétlen lépéseit”, hanem elismeri és történelmi kontextusba helyezi őket, valamint elismeri napjainkra gyakorolt hatásukat is. Így foglalja össze Michael Czerny bíboros, az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálata Dikasztériumának prefektusa a március 30-án, csütörtökön közzétett közös nyilatkozatot a „felfedezés tanáról”. „A Szentszék, a kanadai és az amerikai püspökök valóban azt szeretnék, hogy ez a nyilatkozat, amelyben sajnálatukat fejezik ki a történtek miatt, segítse a gyógyulást és a megbékélést az őslakos népekkel” – mondta a bíboros a Vatican Mediának adott interjúban.

– Bíboros úr, miért döntött úgy a Szentszék, hogy kiadja ezt a közös jegyzetet a „felfedezés tanáról”?

– Az első, alapvető ok az, hogy az őslakos népek kérték. Kérték, hogy tagadjuk meg azt, amit „felfedezés tanának” nevezünk. A jegyzet elítéli és elutasítja a felfedezésnek ezt az eszméjét, és elmagyarázza, hogy az 1400-as évek bullái vagy dekrétumai semmiképpen sem fejezik ki az Egyház hitét, tanítását vagy tanítóhivatalát, mert az elutasít minden olyan szót vagy cselekedetet, amely nem ismeri el az emberi méltóságot. Fontos felismerni, hogy a kérés hivatalos tisztázásra irányult, ezért a feljegyzés hangneme is hivatalos. Ha valaki az Egyház szavát lelkipásztori hangnemben szeretné hallani, akkor nem a nyilatkozatban kell keresnie, hanem meg kell hallgatnia II. János Pál pápa (1984) és Ferenc pápa (2022) homíliáit és beszédeit, amelyeket akkor mondtak, amikor Kanadában jártak. Az üzenet ugyanaz, csak a hangsúly más. Például 2015 júliusában Bolíviában – hála Istennek én is ott voltam – Ferenc pápa II. János Pált idézve arra kérte az Egyházat, hogy „térdeljen le Isten elé, és könyörögjön bocsánatért gyermekei múltbeli és jelenlegi bűneiért”. A sok nagyon súlyos bűnért, amelyet az úgynevezett hódítás során Isten nevében követtek el Amerika őslakos népei ellen.

– Mi volt az értelme és a jelentősége annak a három pápai bullának a 15. században, amelyekkel a pápa jogot adott a gyarmatosítóknak arra, hogy birtokba vegyék az őslakosok földjét és tulajdonát? Miért tekintik ezeket a dokumentumokat egyes tudósok a „felfedezés tana” alapjának?

– Mindenekelőtt arra kell gondolnunk, hogy a bulla egy döntés vagy egy pecséttel ellátott rendelet, de nem magisztérium, nem doktrína, nem tanítás. Egy konkrét dologhoz kötődik, a pápa államfőként tett gesztusa más államfők felé. A 15. század vége felé a pápa rendet akart teremteni és el akarta kerülni a háborút a spanyol és a portugál korona között, akik buzgón gyarmatosították az úgynevezett Újvilágot. Nem annyira arról volt szó, hogy új utat kövezzenek ki, hanem arról, hogy ellenőrizzék, ami történik és ami elkerülhetetlen. A pápa a maga eszközeivel igyekezett rendet teremteni. Ennek során olyan nyelvezetet és kifejezéseket használt, amelyek számunkra ma már teljesen elfogadhatatlanok, de akkoriban így beszéltek az emberek. A pápa a békét akarta fenntartani.

Tudjuk, hogy ez egy szomorú történet, de azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a történelem tisztázásánál jobban hajt bennünket az, hogy felismerjük a mai valóságot, és szembenézzünk vele. Más szóval, nem elég elutasítani ezt a szomorú történelmet, hanem el kell ismerni, védeni és támogatni kell minden emberi személy méltóságát, így az őslakos népek jogait is. A Szentatya és a Vatikán teljes támogatásával a kanadai és az amerikai egyházak ki akarnak engesztelődni az őslakos népekkel és segíteni akarják fejlődésüket, a legnagyobb tiszteletben tartva identitásukat, nyelvüket, kultúrájukat és hagyományaikat.

– A pápai bullák uralomról, leigázásról, földek kisajátításáról és rabszolgaságról beszélnek. Hogyan lehet egy ilyen örökséggel továbblépni? Véleménye szerint megfelelő a jelenlegi válasz?

– Amikor az uralom, leigázás, földrablás és rabszolgaság nyelvezetét kaptuk örökül, akkor az első dolog, amit tennünk kell, hogy azt mondjuk: igen, akkor ezt mondták. Ne rejtsük el és ne tagadjuk le. A második feladat – ami a történészek értékes munkája –, hogy ezeket a kifejezéseket kontextusba helyezzük. Ha vesszük ezeket a szavakat, és megnézzük, hogy abban az időben más egyházi dokumentumokban és rendeletekben hogyan beszéltek a nőkről, gyerekekről, zsidókról vagy muszlimokról, akkor sajnos azt kell mondanunk: ez a szókincs mindenütt ott volt! Egy sor olyan antropológiai fogalom, amely ma az evangélium fényében teljesen elfogadhatatlan. De így volt. Nem tudunk mást tenni, mint elismerni. Mindezt nem történelmi kíváncsiságból tesszük, hanem azért, hogy felismerjük, hogy ez a hozzáállás, ezek a rossz lépések ma is éreztetik hatásukat. Minden érintettnek – az őslakosok mai nemzedékének és a többi lakosnak a mai nemzedékből – fel kell ismernie, hogy mit és miért mondtak akkor, és látnia kell, hogyan alakultak később a dolgok; talán a legfontosabb, hogy felismerje a gyarmatosítás még ma is létező hatásait, és közös üggyé tegye ezek mielőbbi leküzdését: tisztelve az őslakosok identitását, nyelvét, kultúráját és jogait – áll a közös nyilatkozatban –, és együtt munkálkodva az életkörülmények javításáért és a fejlődés előmozdításáért. Nem lehet egyetlen lépéssel megszüntetni a gyarmatosítás örökségét, amelybe beletartoznak a felfedezés tanához kapcsolódó pápai bullák is. A kanadai püspököknek, katolikusoknak, hívőknek és állampolgároknak mindennap azon kell dolgozniuk, hogy ne csak elítéljék a hamis eszméket, amelyek túl sok mindent fertőztek meg Kanadában, hanem szolidárisan haladjanak előre az úton, a gyógyulás és a megbékélés céljával. Nyitottnak kell lennünk a szembenézésre és mások meghallgatására, hogy együtt haladhassunk a válasz felé. Ez a legértékesebb gyümölcse ennek a nem könnyű folyamatnak: egy olyan hivatalos nyilatkozat, amely meghallgatásra kész hozzáállásával illeszkedik egy nagyon fontos párbeszédbe.

– Mióta áll ki a Katolikus Egyház az őslakosok sérthetetlen jogai mellett?

– Ez egy összetett kérdés, mert ennek nyelvezete és tanítása lassan alakult ki és terjedt el. Az egyik erre vonatkozó válasz 1537-ben hangzott el, amikor III. Pál pápa megírta a Sublimis Deus kezdetű bullát, amelyben kijelentette: „Valljuk és kijelentjük, hogy az úgynevezett indiánokat és minden más népet semmilyen módon nem fosztjuk meg szabadságától vagy javai birtoklásától.” Ez teljesen ellentmond annak, amit ötven évvel korábban mondtak, és megmutatja, milyen képlékeny a történelem. Fontos ez a ma megjelent nyilatkozat és minden más tudományos erőfeszítés arra vonatkozóan, hogy tisztázza ezt a történetet, és minden egyes kijelentést a maga összefüggésében és – ez a leglényegesebb része – a mai napig tartó hatásában magyarázzon meg.

– Hogyan hatott Ferenc pápa 2022. júliusi kanadai útja ezekre a kérdésekre?

– Ferenc pápa kanadai útja, amelyen volt szerencsém részt venni, napirendre tűzte a nyilatkozatban említett kérdéseket. A pápa tulajdonképpen azt mondta: készen állunk a szembenézésre, el akarjuk ismerni és le akarjuk győzni a múlt minden bűnét. Ez bátrabb, mintha csak azt mondanánk, hogy „tisztázzuk, ami történt”. Annak a felismerése, hogy az uralkodói hozzáállásnak ez a szókészlete ma is érezteti hatását. Ez a valóság... A másik dolog az, hogy a Szentatya megmutatta nekünk a múlt kényes kérdéseinek kezeléséhez vezető utat: a meghallgatás útját. Nem a beszédekkel kezdjük, hanem meghallgatással. A mai nyilatkozat a meghallgatás és a párbeszéd légkörében készült. Azért adjuk ki, mert a kanadai őslakosok kérték. Nem mindegyikük, de voltak, akik több éven keresztül kérték, hogy hivatalosan is tisztázzuk a kérdést.

Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Fotó: Vatican News