Április 7-én, nagypénteken este a Colosseumban tartották a hagyományos római keresztutat, a Via Crucist. A keresztúti elmélkedések különösen megrendítőek voltak, a világ különböző régióiból származó, erőszakot, szegénységet és igazságtalanságot megtapasztalt férfiak és nők tanúságtételei.

A keresztút témáját az idén Ferenc pápa választotta: „A béke hangjai a háború világában”. Az elmélkedések egyetemes perspektívát nyújtottak: a Szentföld, Afrika, Dél-Amerika, Ázsia és a Közel-Kelet, a Balkán sokat szenvedett régióiból származó férfiak és nők, illetve egy ukrán és egy orosz kisfiú tanúságtételei hangzottak el.

A béke hangjai a Szentföldről

Barabás vagy Jézus? Választaniuk kell. Nem akármilyen választásról van szó: el kell döntenünk, hol állunk, miként viszonyulunk az élet igen összetett dolgaihoz. A béke, melyre mindannyian várunk, nem születik meg magától, hanem a mi döntésünkre vár. Ma is, mint mindig, arra kapunk meghívást, hogy válasszunk Barabás és Jézus között: a lázadás és a szelídség, a fegyverek és a tanúságtétel, az emberi hatalom és a kicsiny mag csöndes ereje, a világ hatalma és a Szentlélek hatalma között. Úgy tűnik, a Szentföldön mindig Barabást választjuk. Mintha az erőszak lenne az egyetlen nyelv, amelyet beszélünk. A kölcsönös megtorlások hajtóerejét szünet nélkül táplálja saját fájdalmunk, mely gyakran a választás egyetlen kritériumává lesz. Igazságosság és megbocsátás nem tudnak szóba állni egymással. Együtt élünk, ám nem ismerjük el egymást, egyikünk megtagadja a másik élethez való jogát, kölcsönösen elítéljük egymást, egy végtelen ördögi körben mozogva, amely mind inkább erőszakossá válik. Ebben a gyűlölettől és haragtól átjárt környezetben nekünk is az a dolgunk, hogy döntsünk és állást foglaljunk. Nem tehetjük ezt másként, mint hogy ránézünk arra, akit csöndes, vesztes halálra ítéltünk, és akire mégis a választásunk esik: Jézusra. Krisztus arra hív bennünket, hogy ne Pilátus és a tömeg mércéjét használjuk, hanem ismerjük el egymás szenvedését, kezdjen párbeszédbe az igazságosság és a megbocsátás, és minden ember üdvösségét kívánjuk, még a latrokét, még Barabásét is.

A béke hangai egy nyugat-afrikai migránstól

Keresztutam hat évvel ezelőtt kezdődött, amikor elhagytam városomat. Tizenháromnapnyi utazás után elérkeztünk a sivatagba, melyet nyolc nap alatt szeltünk át. Kiégett autókat, üres vizeskannákat, holttesteket láttunk, mígnem elékeztünk Líbiába. Aki még nem fizette ki az emberkereskedőknek az átkelés díját, azt bezárták, s addig kínozták, amíg nem fizetett. Egyesek elvesztették az életüket, mások a fejüket. Azt ígérték, hogy feltesznek egy Európába induló hajóra, ám törölték az utat, s a pénzünket sem kaptuk vissza. Háború vett körül bennünket, s már fel sem figyeltünk az erőszakra, a cikázó golyókra. Vakolóként kaptam állást, hogy megkereshessem a pénzt a hajóútra. Végül több mint száz emberrel együtt zsúfolódtam be egy gumicsónakba. Órákig hánykolódtunk, mígnem egy olasz hajó megmentett bennünket. Tele voltam örömmel, letérdeltünk, hogy hálát adjunk Istennek. Aztán észrevettük, hogy a hajó Líbia felé indult el. Ott egy börtöntáborba zártak bennünket, ez a világ legrosszabb helye. Tíz hónappal később újból egy bárkán voltam. Az első éjszakán hatalmasak voltak a hullámok, négyen a tengerbe estek, csak kettőt tudtunk kimenteni. Amikor elaludtam, azt reméltem, hogy meghalok. Felébredve nevető embereket láttam magam körül. A tuniszi halászok segítséget hívtak, s egy civil szervezet hajóján ételt, ruhát és menedéket nyújtottak nekünk. Újra dolgozni kezdtem, hogy kifizethessek egy újabb átkelést. Ez már a hatodik alkalom volt. Három, tengeren töltött nap után megérkeztünk Máltára. Hat hónapon át egy központba zártan éltem, s ott kétségbe estem. Minden este ezt kérdeztem Istentől: miért? Miért tartanak bennünket ellenségnek? Sok háború elől menekülő ember az enyémhez hasonló keresztet cipel.

A béke hangja közép-amerikai fiataloktól

Mi, fiatalok, békét akarunk. Sokszor elesünk, és ennek a bukásnak megannyi neve van: padlóra visz bennünket a lustaság, a félelem, a reménytelenség, egy könnyű, ám szennyes, pénzéhségre és korrupcióra épülő élet üres ígérete. Ez csak tovább erősíti a drogkereskedelem spirálját, miközben megannyi család továbbra is siratja gyermekei elvesztését. A csalók, az erőszakot gyakorlók, a gyilkosok továbbra is büntetlenek. Hogyan érhetjük el a békét? Jézus, te elestél a kereszt alatt, ám azután újra felkeltél, megint magadra vetted a keresztet, és ezzel megadtad nekünk a békét. Arra indítasz, hogy kézbe vegyük életünket, arra ösztönzöl, hogy bátran köteleződjünk el, amit a mi nyelvünkön így mondunk: compromiso. Azt jelenti, hogy nemet mondunk megannyi compromiso-ra, a hamis kompromisszumokra, melyek megölik a békét. Számtalan ilyen kompromisszumunk van: nem akarjuk az erőszakot, de a közösségi hálókon rárontunk azokra, akik nem azt gondolják, amit mi; egységes társadalmat akarunk, de nem teszünk erőfeszítést arra, hogy megértsük embertársainkat; vagy ami még rosszabb, megfeledkezünk arról, akinek szüksége van ránk. Urunk, ültesd el szívünkbe a vágyat, hogy felemeljük, aki elesett. Ahogyan te is teszed velünk.

A béke hangjai egy dél-amerikai édesanyától)

2012-ben egy gerillák által kihelyezett bomba felrobbanása elvitte az egyik lábamat. A repeszek tucatnyi sebet okoztak a testemen. Arra emlékszem, hogy az emberek ordítottak, s mindenhol vér volt. Ennél azonban sokkal jobban megrémített, hogy láttam héthónapos kislányomat vérben fürödni, arcába üvegcserepek fúródtak. Ilyen lehetett Máriának látni Jézus feldagadt és véres arcát! Az értelmetlen erőszak áldozataként először haragot és dühöt éreztem, ám aztán rájöttem: ha gyűlöletet terjesztek, azzal csak még több erőszakot szülök. Megértettem, hogy bennem és körülöttem vannak a test sérüléseinél mélyebb sebek. Rádöbbentem, hogy a sok áldozatnak – hozzám hasonlóan és általam – fel kell fedeznie: még nem ért véget a történetük, nem élhetnek haraggal a szívükben. Elkezdtem segíteni nekik: tanultam, hogy megtanítsam, miként lehet elkerülni a balesetet, melyet a területünkön milliószámra található aknák okozhatnak. Köszönetet mondok Jézusnak és anyjának, hogy ráébredtem: nem az idő elvesztegetése, ha felszárítom mások könnyeit. Ez a legjobb orvosság önmagam gyógyítására!

A béke hangjai három, afrikai, dél-ázsiai és közel-keleti migránstól

[1] A gyűlölet által megsebzett ember vagyok. Ha megtapasztaljuk, soha nem feledjük el a gyűlöletet, az megváltoztat bennünket. Rettenetes formái vannak a gyűlöletnek. Arra viszi az embert, hogy ne csak a másik lelövésére használja a pisztolyát, de még el is töri a csontjait, miközben a többiek nézik. A szeretet űrje van bennem, amitől haszontalan tehernek érzem magam. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [2] Utazás az életem. Elmenekültem a bombák, a kések, az éhség és a szenvedés elől. Felzsúfolódtam egy kamionra, elrejtőztem a rakomány között, veszélyes bárkára dobtak. Mégis folytattam az utamat, hogy biztonságos helyre érjek, ahol szabadság és lehetőségek várnak, ahol adhatok és kaphatok szeretetet, gyakorolhatom a hitemet, ahol valóban remélhetek. Lesz nekem is egy Cirenei Simonom? [3] Gyakran megkérdezik tőlem: Ki vagy? Miért vagy itt? Mi a státuszod? Itt akarsz maradni? Hová fogsz menni? Nem azért kérdezik, hogy bántsanak, mégis megsebeznek. A reményem így nem más, mint egy rovatba beírt jel valamiféle űrlapon; ki kell választanom: idegen, áldozat, menedékkérő, menekült, migráns, egyéb vagyok-e? Én azt szeretném írni: személy, testvér, barát, hívő, embertárs vagyok… Lesz nekem is egy Cirenei Simonom?

A béke hangjai egy Balkán-félszigeti szerzetespaptól

Negyvenéves plébános voltam, amikor kitört a háború. A fegyveres ügynökök betörtek a plébániára, és elvittek egy táborba, ahol négy hónapot töltöttem. Borzalmas időszak volt: nem voltak meg a minimális higiénés feltételek, éhségtől és szomjúságtól szenvedtünk, nem mosakodhattunk vagy borotválkozhattunk; fizikailag is rosszul bántak velünk, különféle tárgyakkal vertek és kínoztak bennünket. Olykor napjában ötször is kivittek, főként éjszaka, plébánosnak hívtak, és vertek. Három bordámat is eltörték, azzal fenyegettek, hogy letépik a körmeimet, hogy sót hintenek a sebeimre, hogy elevenen megnyúznak. Egyszer olyan nehéz volt kibírni, hogy arra kértem az őrt: öljön meg! Azt éreztem, hogy már úgyis mindegy. Az őr ezt válaszolta: „Nem halsz meg ilyen könnyen, érted százötven társunkat kapjuk cserébe.” Ezek a szavak reményt adtak arra, hogy túl fogom élni. Egyedül, Isten nélkül azonban nem bírtam volna ki ennyi borzalmat: az imádság, melyet szívemben ismételgettem, csodákat tett. A Gondviselés eljött értem, segítség és étel formájában, egy muzulmán asszony, Fatima révén, aki be tudott jutni hozzánk, teret nyitva a gyűlölet közepette. Olyan volt ő nekem, mint Veronika Jézusnak. Most életem utolsó napjáig tanúságot teszek a háború borzalmairól, és ezt kiáltom: Soha többé háborút!

A béke hangja két észak-afrikai tizenévestől

[1] Josephnak hívnak, tizenhat éves vagyok. 2015-ben érkeztem meg szüleimmel a menekülttáborba, és itt élek már több mint nyolc éve. Ha béke lett volna, otthon maradtam volna, ahol születtem, és örültem volna a gyerekkoromnak. Itt nem szép az élet. Félek a jövőtől, magam miatt, és a többi srác miatt is. Miért szenvedünk a menekülttáborban? Az országomban zajló harcok miatt. Azóta dúl a háború, amióta létezik az országom. Béke nélkül nem leszünk képesek felállni. Mindig megígérik a békét, de végül továbbra is a háború, a mi keresztünk terhe alatt élünk. Megköszönöm Istennek, hogy Atyaként felemel bennünket, és a sok nagylelkű embernek, akiket talán nem is ismerek meg soha, de mégis segítenek, és ezzel lehetővé teszik, hogy túléljük ezt az időszakot. [2] Johnson vagyok, és 2014 óta élek egy másik menekülttárborban, a B blokkban, a 2-es szektorban. Tizennégy éves vagyok, az általános iskola harmadik osztályába járok. Nem jó itt az élet, sok gyerek nem jár iskolába, mert nincsenek tanárok, és iskola sincs mindenkinek, a hely túl kicsi és túlzsúfolt, még annyi hely sincs, hogy focizhatnánk. Békét akarunk, hogy hazatérhessünk. A béke jó, a háború rossz. Ezt el szeretném mondani a világ vezetőinek. És azt kérem minden barátomtól, hogy imádkozzon a békéért.

A béke hangjai Dél-Kelet-Ázsiából

Jézus, hordozod a kereszted. Arra gondolok, hogy az én országom is hordozza a keresztjét. Békeszerető nép vagyunk, ám a harcok keresztje elüldözött bennünket: az erőszak, a belső vándorlások, az imahelyeink elleni támadások… Súlyos ez a teher, Jézus, melyet egy olyan keresztúton hordozunk, amelynek nem látszik a vége. Anyáink keserű könnyel siratják gyermekeik éhezését. Hozzájuk hasonlóan én sem tudok sok szóval imádkozni, de van sok könnyem, melyet fel tudok ajánlani. Uram, rettenetes volt a sereglet, amely elkísért a Golgotára, de a síró asszonyok utat törtek maguknak ebben a gonoszságtól eltorzult tömegben. Ők adtak neked erőt, az anyák, akik nem egy elítéltet láttak benned, hanem egy fiút. Nálunk is megtörtént, hogy kilépett a tömegből egy asszony, aki lélekben sokak édesanyjává vált. Meg akarta védeni a népét, ezért letérdelt a fegyverek elszabadult ereje előtt, készen, hogy feláldozza életét. Szelídségével békéért és kiengesztelődésért esdekelt. Jézus, ma is úgy van, mint egykor: a gyűlölet fertelmes tobzódása közepette megszületik a béke tánca. És mi, keresztények, ennek a békének akarunk az eszközei lenni. Téríts magadhoz bennünket, Jézus, és adj erőt, mert egyedül te vagy a mi erősségünk!

A béke hangjai egy közép-afrikai szerzetesnőtől

2013. december 5-én hajnali ötkor fegyverropogásra ébredtem. A lázadók éppen megszállták a fővárost. Sokan futottak és rejtekhelyet kerestek, de egy eltévedt golyó is elég volt ahhoz, hogy bárki meghaljon. Leírhatatlan szenvedések kezdete volt ez: gyilkosságok, családtagok, barátok és kollégák elvesztése. A húgom eltűnt, és soha többé nem került elő. Ez óriási traumát okozott édesapánknak, aki pár évvel később, rövid betegség után hagyott itt bennünket. Én továbbra is sírtam. A könnyek, a „miért”-ek völgyében… Jézusra gondoltam. Ő is elesett az erőszak súlya alatt, míg végül ezt mondta a kereszten: „Istenem, miért hagytál el engem?” Egyesítettem az én „miért”-jeimet az övéivel, és apránként utat tört bennem egy válasz: szeress úgy, ahogyan Jézus szeret téged! Fény volt ez a sötétségben! Megértettem, hogy a szeretet erejébe kell kapaszkodnom. Azóta minden alkalommal, amikor kicsit nyugodtabb a helyzet, azonnal misére megyek. Hosszú az út, amíg eljutok a plébániára, és legalább három, lázadók által emelt úttorlaszon kell átjutnom. Ám miséről misére nőtt bennem a bizonyosság: annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindent elvesztettem, beleértve a házat, ahol felnőttem, minden elmúlik – Istenen kívül. Ez megerősítést adott, és pár baráttal elkezdtük összegyűjteni a gyerekeket, akik katonásdit játszottak. Ők a jövő. Át szeretnénk adni nekik az evangéliumi értékeket: a kölcsönös segítségnyújtást, a megbocsátást, a tisztességet, hogy a béke álma valósággá váljon.

A béke hangjai ukrán és orosz fiataloktól

[1] Tavaly apa és anya fogtak engem és az öcsémet, hogy elhozzanak Olaszországba, ahol a nagymamánk több mint húsz éve dolgozik. Éjszaka indultunk el Mariupolból. A határon a katonák lefogták apukámat, és azt mondták neki, hogy Ukrajnában kell maradnia harcolni. Még két napig utaztunk a buszon. Amikor megérkeztünk Olaszországba, szomorú voltam. Úgy éreztem, hogy mindent elvettek tőlem: teljesen meztelen vagyok. Nem ismertem a nyelvet, és nem volt egy barátom sem. Nagymamánk mindent megtett, hogy szerencsésnek érezzem magam, de én folyton csak ezt hajtogattam: haza akarok menni! Végül úgy döntött a családom, hogy visszamegyünk Ukrajnába. Itt továbbra is nehéz a helyzet, mindenhol háború van, a város elpusztult. De a szívemben megmaradt a bizonyosság, melyről a nagymamám beszélt, amikor sírtam: „Meglátod, minden jó lesz! A jó Isten segítségével visszatér a béke!” [2] Én pedig egy orosz fiú vagyok… miközben ezt mondom, szinte bűntudatom van, ugyanakkor nem értem, miért, és kétszeresen is rosszul érzem magam. Elvették tőlem a boldogságot és a jövőre vonatkozó álmaimat. Két éve nézem, ahogy sír a nagymamám és az anyukám. Egy levélben megírták, hogy a bátyám meghalt. Még emlékszem a tizennyolcadik születésnapjára, nevetett és ragyogott, mint a nap, és mindez csak pár héttel azelőtt volt, hogy hosszú útra indult volna. Mindenki azt mondta, hogy büszkének kell lennünk, de odahaza csak szenvedés és szomorúság volt. Ugyanez történt apukámmal és nagypapámmal. Ők is elindultak, és azóta semmit nem tudunk róluk. Az egyik iskolatársam félve a fülembe súgta: Háború van! Hazatérve írtam egy imát: Jézus, kérlek szépen, add, hogy béke legyen az egész világon, és mindannyian testvérek lehessünk!

a béke hangjai egy közel-keleti fiataltól

„Megfeszítettek vele két rablót is, az egyiket jobbról, a másikat balról. Az arra járók pedig a fejüket csóválva káromolták őt, s ezt mondták: »Hé! Te, aki lebontod a templomot és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!«” (Mk 15,27–30).

2012-ben szélsőséges fegyveres csoportok törtek be a városrészünkbe, és gépfegyverből leadott sorozatokkal megöltek mindenkit, aki a teraszon vagy a társasházban volt. Kilencéves voltam. Emlékszem mama és papa félelmére; este átöleltük egymást, így imádkoztunk. Tudtuk, hogy új és kemény valóság vár ránk. A háború napról napra rettenetesebbé vált. Hosszú időszakokra elment az áram, nem volt víz, mindenütt kutakat ástak. Mindennapos problémává vált az élelem. 2014-ben a teraszon voltunk. Egy bomba csapódott be a házunk előtt. Betaszított bennünket a lakásba, üveg és szilánkok borítottak bennünket. Pár hónappal később egy bomba találta el a szüleim szobáját, akik csodával határos módon menekültek meg. Fájó szívvel úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. Egy újabb kálvária kezdődött, mert két sikertelenül vízumkérelem után nem maradt más választásunk, mint hajóra szállni. Kockára tettük az életünket. Egy zátonyon kötöttünk ki, így vártuk a hajnalt és a parti őrség hajóját. Megmenekülésünk után a helybeliek tárt karokkal fogadtak bennünket, megértették nehézségeinket. A háború volt életünk keresztje. A háború megöli a reményt. Országunkat rettenetes természeti csapások is sújtották. Ezután még több család, gyermek és idős maradt remény nélkül. Jézus kitárta karjait a kereszten. Az ő nevében kérlek benneteket: nyújtsatok kezet népemnek!

A béke hangjai egy nyugat-ázsiai anyától

2014. augusztus 6-án bombák zajára riadt fel a város. A terroristák a kapuk előtt álltak. Három héttel korábban már lerohanták a közeli városokat és falvakat, sokat kegyetlenkedtek. Akkor elbujdostunk, de pár nap múlva hazatértünk. Egy reggel sok dolgunk volt. A gyerekek a ház előtt játszottak. Egyszerre egy ágyú dördült el. Kirohantam. Már nem lehetett hallani a gyerekek hangját, ám egyre erősödött a felnőttek ordítása. A fiamat, az unokatestvérét és a fiatal szomszédlányt, aki az esküvőjére készült, eltalálták. Meghaltak. Ennek a három angyalnak a halála rávett, hogy elmeneküljünk: ha nem így döntünk, a városban maradva elkerülhetetlenül a terroristák kezére kerülünk. Nehéz elfogadni ezt a valóságot. A hitem azonban segít, hogy reméljek, mert arra emlékeztet, hogy halottaink Jézus kezében vannak. Mi, túlélők pedig próbálunk megbocsátani a támadóknak, mert Jézus is megbocsátott hóhérainak. Halálunkban benned hiszünk, élet Ura! Téged akarunk követni, hogy tanúságot tegyünk szeretetedről, mely mindennél erősebb!

A béke hangjai egy kelet-afrikai szerzetesnőtől

2022. szeptember 7. volt. Ezen a napon emlékezünk arra, hogy népünk elnyerte a teljes függetlenséget. Váratlanul olyasvalami történt, ami összetörte az örömünket: megölték egy nővértársunkat, aki mindig misszionáriusként szolgált. A terroristák betörtek a házunkba, és kegyetlenül kioltották az életét. A győzelem napja vereséggé lett: félelem és bizonytalanság töltötte be szívünket. Számunkra is valósággá vált sok száz család tapasztalata, akik szemtanúi voltak szeretteik tragikus halálának: kezünk között hevert nővérünk élettelen teste. Nehéz végignézni egy családtagunk, egy barátunk, egy szomszédunk erőszakos halálát, ahogy azt sem könnyű látni, hogy a házunk és a javaink hamuvá lesznek, a jövőre pedig sötétség borul. De ez az én népem élete, ez az én életem. A hit által megvilágosított szeretettel szemléltem a názáreti Szüzet, aki karjai között tartotta a halott Jézust, és aki arról tanúskodik, arra tanít, hogy sosem szabad felhagynunk a bátorsággal, hogy reményt, békét és kiengesztelődést hozó jövőről álmodjunk. Hiszen szívünkbe áradt a feltámadt Krisztus szeretete, hiszen ő a mi békénk, ő a mi valódi győzelmünk. Soha semmi nem szakíthat el bennünket az ő szeretetétől.

A béke hangjai dél-afrikai lányoktól

Péntek este volt, amikor a lázadók betörtek a falunkba. Akit csak tudtak, túszul ejtettek, elvittek mindenkit, akit találtak, és ránk málházták rabolt zsákmányukat. Útközben puskával és késsel sok férfit megöltek. A nőket egy parkba vitték. Nap mint nap testileg és lelkileg bántalmaztak bennünket. Megfosztottak ruhánktól és méltóságunktól, meztelenül éltünk, hogy ne tudjunk elmenekülni. Szerencsére egy nap, amikor leküldtek a folyóra vízért, meg tudtam szökni. Tartományunk ma is a könnyek és a fájdalom földje. Amikor a pápa eljött földrészünkre, Krisztus keresztje alá tettük a fegyveresek ruháit, akiktől még most is félünk. Jézus nevében megbocsátjuk nekik mindazt, amit velünk tettek. Az Úrtól kérjük a békés és emberi együttélés kegyelmét. Tudjuk és hisszük, hogy a sír nem a végső hajlékunk, hanem mindannyian meghívást kaptunk az új életre a mennyei Jeruzsálemben.

Forrás: Magyar Kurír