1968-tól nem csupán kulturális és társadalmi fordulópontok következtek be Európában és Észak-Amerikában, de a keresztény szellemiségben is alapvető változások történtek. Ebben az évben hunyt el Karl Barth svájci református teológus, aki a század elejétől a keresztény Isten valódi nagyságára igyekezett figyelmeztetni azokat az európaiakat, akik pusztán kulturális értékekre korlátozták a hit világát. Ugyanebben az évben halt meg az amerikai Thomas Merton, akinek könyvei visszafordíthatatlan változásokat eredményeztek a katolikus lelkiségen belül. Barth és Merton halála bizonyos szempontból lezárt egy olyan korszakot, amelyben az újjászületés és aIsten szeretete és az ember szabadsága nem választható el egymástól megújulás csodálatos gyümölcsei értek be a teológia és a lelkiség területén egyaránt.

Ugyanekkor új korszak is kezdődött: 1968-ban zajlott a latin-amerikai püspökök legendás tanácskozása a kolumbiai Medellínben, és ugyanebben az évben alkotta meg Peruban a felszabadítási teológia kifejezést a domonkos Gustavo Gutiérrez, aki három éve ünnepelte 90. születésnapját.

Maga a kifejezés alighanem még mindig idegenül cseng az európai keresztények fülében. Ez a latin-amerikai gyökerű teológiai mozgalom azonban időben és térben egyaránt hosszú utat tett meg a kezdetek óta, és mára vitathatatlanul szerves részévé vált az egyetemes katolikus szellemnek.

Az időben megtett út fontos fejleményekkel járt: csiszolni lehetett félreérthető és pontatlan megfogalmazásokat, s el lehetett oszlatni különböző félelmeket. Kiderült, hogy a felszabadítási teológia nem kívánja kiszolgáltatni a keresztény szellemet a marxizmusnak, és nem alakítja át politikai intézménnyé az Egyházat. Az évek folyamán el is mélyült, és egyre érettebbé vált. Amikor jó néhány év elteltével Gutiérreztől megkérdezték, ugyanúgy írná-e meg főművét, az 1971-ben megjelent Teología de la liberaciónt, azt válaszolta, úgy van a könyvvel, mint egy szerelmes levéllel – az igazi szerelem nem múlik el, de érettebbé válik, s mivel könyve „Istennek, az Egyháznak és a népemnek írt szerelmes levél”, a változatlan tüzet most már új formában fejezné ki.

A térbeli út szintén nagy kiterjedésű volt: Latin-Amerikából elvezetett az összes többi földrészre, s újfajta közösségbe vonta azokat, akiknek fontossá vált a felszabadítás ügye. De mi is pontosan a lényege annak a felszabadításnak, amelyet immár ötven éve sürget Gustavo Gutiérrez?

Isten szeretete és az ember szabadsága nem választható el egymástól

Az imént említett főművet az a meggyőződés hatja át, hogy Isten szeretete és az ember szabadsága nem választható el egymástól. Az isteni szeretet ugyanis szabaddá teszi az embert, megadja neki azt a szabadságot, hogy szeretettel válaszoljon arra a szeretetre, amelyet Isten részéről megtapasztalt. Csakhogy az elnyomás, a méltatlan bánásmód és az anyagi nyomor megfosztja szabadságától az embert, s ezért azt sem engedi, hogy szabad és szeretetteli viszonyban legyen Istennel. Ezek a veszélyek pedig rendkívül húsbavágóan jelentkeztek a dél-amerikai országok jelentős részében.

Gustavo Gutiérrez

Ezért hangsúlyozza Gutiérrez, hogy három lépésben kell megadni a szabadságot azoknak, akiket megfosztottak tőle. Először is 

- igazságos társadalmi rendre van szükség;

- másodszor az önközpontúságtól a másokkal vállalt szolidaritásra kell elvezetni az embereket;

- harmadsorban a bűn szolgasága helyett a szeretetben élő közösségbe kell ágyaznia az életüket.

Hajlamosak vagyunk könnyedén végigfutni a felszabadításnak ezen a három követelményén. Valójában viszont hallatlan nehézségekbe ütközik, aki megpróbálja megvalósítani őket.

Ha igazságtalan viszonyok nyomorba döntenek és rabszolgává tesznek tömegeket, a kereszténység nem tehet úgy, mintha mi sem történne

Mindhárom követelmény azzal a meggyőződéssel függ össze, hogy a hit és az élet nem választható külön egymástól, s Istenről nem lehet a konkrét élethelyzetektől függetlenül beszélni. Elengedhetetlen, hogy új történelmi helyzetekben új módon hirdessük a változatlan tartalmú evangéliumot, mondja el újra és újra a perui domonkos, s ha igazságtalan viszonyok nyomorba döntenek és rabszolgává tesznek tömegeket, a kereszténység nem tehet úgy, mintha mi sem történne.

A legkevésbé sem egyértelmű, hogy mitől válhat kereszténnyé egy társadalom. Pusztán Jézus Krisztus megvallása nem elég ehhez. Mert ahogyan tévedés lenne, ha a felszabadítás igényét összekevernénk a politikai messianizmussal, az is zsákutca lenne, ha a magánszférára korlátoznánk a hitet. Gutiérrez ugyanis a valódi keresztény közösség nagyszerűségére és erejére kívánja felhívni a figyelmet, s ezt a közösséget nagyrészt a szegények körében tapasztalja meg. Megindító megfogalmazása szerint a társadalom peremén élők egyrészt magának a peremnek a létjogosultságára emlékeztetnek (az önelégült és gondtalan középpel szemben), másrészt a peremről a középpontra, Isten szeretetére mutatnak, és az élet Istenének felfedezésére hívnak. Aki pedig maga is a feltámadás mellett akar hitet tenni egy olyan világban, amelyet a halál hatalmai tépnek-szaggatnak, annak az a dolga, hogy

„kenyeret adjon a szegényeknek, segítsen az emberek közösséggé szervezésében, küzdjön az emberek jogaiért, törődjön a társadalom peremén élők egészségével, hirdesse az evangéliumot, átadja a hitbeli ismereteket, bocsásson meg testvéreinek, ünnepelje az eucharisztiát, imádkozzon, és adja oda az életét.”

– írta Az élet Istene című írásában 1982-ben a perui teológus.

Szintén 1982-ben a Magyarországon is népszerű Henri Nouwen Peruban részt vett Gustavo Gutiérrez nyári szemináriumán, ahol a többi résztvevővel, kétezer (!) lelkipásztori munkatárssal együtt megismerhette a felszabadítási teológia lelkiségének alapvonalait. Ebből a kurzusból született meg Gutiérrez második legismertebb műve, a Beber en su proprio pozo (Saját kutunkból inni). A műhöz írt előszavában Nouwen elmeséli, mennyire megvilágító erejű volt számára az egész találkozó. Felismerte, hogy jellegzetesen európai-amerikai lelkisége egészen beszűkült volt, annak

„az önmagát megfigyelő embernek a spiritualitása, akinek része van abban a luxusban, hogy megfelelő időt és teret szánhat belső harmóniájának és nyugalmának kialakítására”.

Amikor a szegények betörnek a történelembe, arra hívnak minket, hogy lépjünk ki individualizmusunkból, és kezdjük másképpen olvasni a Bibliát.

Amikor viszont „a szegények betörnek a történelembe, arra hívnak minket, hogy lépjünk ki individualizmusunkból, és kezdjük másképpen olvasni a Bibliát”. Nouwen beszámol arról, hogy korábban mindig kedves költeményként imádkozta a Magnificatot, latin-amerikai útja után azonban már egészen mást jelentett számára az, hogy „hatalmasokat elűzött trónjukról, kicsinyeket pedig felmagasztalt”.

A felszabadítási teológia és Gustavo Gutiérrez nagy utat tett meg az elmúlt fél évszázad folyamán. A latin-amerikai katolicizmus nem kevésbé. A hagyományosan katolikus többségű földrészen az elmúlt évtizedekben hatalmas teret nyertek a legkülönbözőbb újprotestáns mozgalmak, amelyek hatására a katolikus közösség létszáma drasztikusan csökkent. Ennek láttán sokan hangoztatni kezdték, hogy a felszabadítási teológia érdektelenné és feleslegessé vált. Csakhogy a vallással szemben érdektelen, sőt ellenséges latin-amerikai értelmiségiek éppen Gutiérrez és társai hatására kezdték komolyan venni a keresztény hagyományt. A helyzet természetesen nem egyértelmű. De pontosan akkor (a nyolcvanas évek derekán), amikor Gutiérrez alázatosan elismerte, mennyire fontosak voltak a felszabadítási teológiának az egyházi tanítóhivatal útmutatásai, Szent II. János Pál pápa határozottan kijelentette a brazil püspököknek, hogy a felszabadítási teológia nemcsak időszerű, de hasznos és szükséges is. És erről harminc év elteltével is nehéz lenne vitába szállni vele.

Forrás:

Görföl Tibor/Magyar Kurír