Gustavo Gutiérrez - a felszabadtási teológia atyja -  gondolatai a szegények melletti kiállásról, a felszabadítás különböző aspektusairól, a felszabadítás lelkiségéről.
Hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán, a személyiségüktől megfosztott nyomorultak láttán? 

- Beszélne kicsit az életéről?

- Limában születtem, meglehetősen szegény családból. Gyerekkorom legnagyobb megrázkódtatása az volt, hogy 12 éves koromban csontvelőgyulladásom volt, és hat évig bénán feküdtem. Ekkor tanultam meg, mit jelent másoknak kiszolgáltatva élni. Először az orvosegyetemre iratkoztam be, de aztán szemináriumba léptem. Filozófiai tanulmányokra Leuvenbe küldtek. Itt tanultam pszichológiát is. Első értekezésemet Freudról írtam. Teológiát pedig Fribourgban, majd Lyonban tanultam. 1960-ban fölszentelt papként kerültem haza. Itt először az egyetemisták pasztorációjába kapcsolódtam bele, majd egyre növekedett a tevékenységi köröm, Peruban és a szomszédos országokban. Sokat foglalkoztam teológiával is, bár egyetemi katedrát sohasem kaptam. Civilek számára ugyan tartottam kurzusokat katolikus egyetemeken, de teológiai professzorrá sohasem neveztek ki. 

 -Miért nem?  

- A hatvanas években egy kicsit gyanakodva néztek rám, mert Franciaországban tanultam a teológiát. A zsinatot megelőző időszak volt ez, és a francia teológusokat (Congarra, Lubacra gondolok például) idehaza nem nézték jó szemmel. Persze ekkor még szó sem volt a felszabadítási teológiáról. 1968-ban részt vettem a medellíni konferencia előkészítésében, ekkor kezdtem kidolgozni a felszabadítási teológiát. Aztán belekapcsolódtam a pueblai konferenciába is, már némileg más módon. Hat év óta pedig egy plébániát látok el, s ez igen szép élmény számomra. Fő tevékenységem tehát a lelkipásztorkodás. Ezen belül persze igen sok előadást és szemináriumot kell tartanom, s ezekből aztán újabb és újabb könyvek születnek. De legfontosabb teológiai reflexióm mindig a lelkipásztori munkára épül. Igyekszem lépést tartani az új teológiai irodalommal, de legfőbb inspirálóm mégis a lelkipásztori munka. A plébániai teendők mellett persze foglalkozom egyetemistákkal, bázisközösségekkel, s mindezek mellett igyekszem művelni a teológiát is. 

 - A latin-amerikai püspökök medellíni konferenciáját említette. 

 - Igen, arra teológiai szakértőként kaptam meghívást. Ezt a konferenciát igen jelentősnek tartom a latin-amerikai egyház életében. Óriási változást hozott.  

A felszabadítás három dimenziója

- Ugye ekkor fogalmazták meg először a szegények melletti kiállásukat?  

- Igen. A felszabadítási teológia ötlete 1968 júliusában alakult ki bennem, egy hónappal Medellín előtt, egy előadás kapcsán. Mire a konferencia megkezdődött, bennem már készen állt egy teológia vázlata: a szegények melletti kiállás, s ennek nyomán a felszabadítás három dimenziója: a társadalmi, az emberi felszabadítás és a megszabadulás a bűntől.  

 - Hogyan talált rá magára a névre?  

- 1968 júliusában papok és apácák részére kellett előadást tartanom a fejlődés teológiájáról. Ahogy ezen a témán gondolkodtam, fölvetődött bennem: a teológiának nem sok köze van a fejlődéshez, erről nemigen érdemes beszélni. Ehelyett inkább a felszabadítás teológiájával kellene foglalkozni - ez a név akkor teljesen új volt. Ezen a címen beszéltem tehát a szegénységről; a felszabadítás különböző aspektusairól, a felszabadítás lelkiségéröl. De higgye el, az eszmék már széles körben ismertek voltak Latin-Amerikában, és sok szó esett róluk a medellíni konferencián is, csupán az elnevezés volt új. Azok az évek igen nehezek voltak a mi kontinensünkön. Teljesen hamis elképzelés azt állítani, hogy Mexikóban, Brazíliában, Peruban, Argentínában a felszabadítási teológia valami optimista szakaszban kezdődött, ez nem igaz. Sokkal erősebb hatást jelentett a II. Vatikáni zsinat - hiszen három évvel vagyunk a zsinat befejezése után.  

A II. Vatikáni zsinat hatása

- Úgy tudom, személyesen is részt vett a zsinaton. Hogyan élte át ezt az eseményt fiatal teolágusként?  

- A zsinat 1965 december elején fejeződött be, s nagyon örültem az elért eredményeknek. Leuveni és lyoni professzoraim egy része szakértőként részt vett a zsinaton, s itt találkoztam velük. Úgy is mondhatnám, az általam tanult teológia jelent meg a zsinaton. Ugyanakkor arra is lehetőségem nyílt, hogy a távolból hazámra gondoljak, az ott élő szegényekre, ez pedig fájdalommal töltött el. Vegyes érzelmek jártak át: egyszerre voltam boldog, hiszen a zsinatot Isten ajándékának tartottam, de ugyanakkor elégedetlen is. Most, húsz évvel később, már tudom, hogy mi zavart akkoriban. Abban az időben alakult ki bennem, hogyan kell művelnem a teológiát: teológiai szempontból kell elemeznem saját hazám és kontinensem helyzetét, a zsinat teológiai szempontjai nyomán.

Hogyan beszélhetek Istenről a szegényeknek, a nyomorultaknak, a száműzötteknek? Hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán?

A teológia Istenről szóló tudomány. Számomra pedig a legfőbb kérdés az volt: hogyan tudok beszélni Istenről? Hogyan beszélhetek Istenről a szegényeknek, a nyomorultaknak, a száműzötteknek? Ez mindennél fontosabbá lett számomra. A felszabadítási teológia ebből a kérdésfölvetésből származik: egy sajátos szempont szerint beszél Istenről.

Erősen hatott rám Dietrich Bonhoeffer egyik könyve. Ő teszi fel a kérdést: hogyan beszélhetünk Istenről egy felnőtt, szekularizált világban? Bennem ez a kérdés így formálódott át: hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán? A személyiségüktől megfosztott nyomorultak láttán? Hiszen metafizikai értelemben mindnyájan személyek vagyunk, de sok embert nem tekintenek annak. Erre a kihívásra próbálunk feleletet adni, s ez többet jelent a hagyományos teológiánál. A protestáns teológusok, Barth, Bultmann, Tillich vagy katolikus részről Congar, Rahner, Hans Küng, Schillebeeckx – az ő modern teológiájuk kihívása a modern személyiség, a nem hívők felől érkezik. A mi teológiánk kihívása a személyiségüktől megfosztottak felől. Ezért aztán más kérdésekre adunk választ. Én magam sokat tanultam a modern teológiától. De mégsem tudom magam azonosítani ezzel a teológiával, mert nem illik rá az én népem helyzetére. Peruban nem beszélhetünk felnőtt, szekularizált világról a szó modern értelmében. Sokkal inkább szegény világnak nevezném.  

 A korábbi keresztény teológiák hagyományára építjük rá a magunkét is. De sajátos szempontjaink felhasználásával, különös tekintettel a szegényekre. Véleményünk szerint a teológiának elsősorban a pasztorális célkitűzéseket kell kidolgoznia. Arra kell választ adnia, hogyan beszélhetünk Istenről. Ez számomra az alapvető kérdés akkor is, amikor a plébániámon ott állok a híveim előtt. Hogyan mondjam el ezeknek a szegényeknek: "Isten szeret benneteket." Ez a legnehezebb feladat számunkra. Mert könnyű úgy általában beszélni Isten szeretetéröl, Jézus különleges szeretetéről a szegények iránt. De amikor a szegényekhez kell szólnunk, akik a bőrükön tapasztalják meg a nyomort, az elnyomást, akkor bizony sokkal nehezebb hitelesen elmondani: Isten titeket is szeret.

 Ha a szegénységről hitelesen akarunk szólni, akkor föl kell tárnunk a szegénység keletkezésének okait. Reális elemzéshez a társadalomtudományok segítenek hozzá - ezek adják kezünkbe az eszközt a társadalmi valóság megismeréséhez. Amikor tehát a felszabadítási teológiában ehhez a kérdéshez jutottunk el, szükségszerűen föl kellett használnunk a társadalomtudományok eredményeit. De persze csak ebben a kérdésben. A Szentháromság megértéséhez nem venném igénybe a társadalomtudományokat, de a társadalmi valóság elemzéséhez igenis szükségünk van rá. Nem a mi dolgunk kidolgozni egy sajátos társadalomtudományt, egyszerűen felhasználtuk a társadalomtudomány legújabb elemzéseit, 

- Hadd kérdezzem meg, hogyan beszél híveinek, a szegényeknek Istenről? Hogyan tudja bizonyítani, hogy Isten szereti őket, holott halálos nyomorúságban élnek?  

- Ez a legnagyobb feladat számomra is, és nincsenek kielégítő megoldásaim. De megpróbálok részt vállalni a sorsukban, a szenvedésükben, örömeikben, s ez az emberi együttérzés az egyik módja annak, hogy elmondjuk nekik Isten szeretetét. Isten szeretetét egymás szeretetén keresztül tapasztalhatjuk meg. A kereszténység legfőbb parancsa ezért a felebaráti szeretet. Ez a szolidaritás persze oda vezet, hogy részt vállalunk a törekvéseikben, igyekszünk javítani a helyzetükön. A legfontosabb talán az, hogy tisztában vagyunk a sorsukkal, hiszen a szegények nagy része annyira nyomorult, hogy föl sem tudja mérni a maga helyzetét. Sokan fátumként fogadják el a szegénységet. A keresztények viszont nem nyugodhatnak bele a szegénységbe. Többnyire akkor válik támadások célpontjává a felszabadítási teológia, amikor megpróbáljuk feltárni a szegénység okait. Amíg csak azt mondjuk: "szegények vagytok" - nincs semmi probléma. De mihelyt így folytatjuk: "azért vagytok szegények, mert ..." - akkor rögtön meggyűlik a bajunk bizonyos rétegekkel. A hatalom birtokosai ugyanis nem örülnek, ha kifejtjük a szegénység szociális és gazdasági okait.  

 Erre igen jó példa Romero érsek esete. Romero nem tett mást, mint síkraszállt országa szegényeinek ügyéért. Ezért ölték meg. Pedig egyáltalán nem vett részt politikai harcokban. Egyszerűen csak az evangéliumot hirdette, Istenről beszélt a szegényeknek. Ez elég volt arra, hogy megöljék. Úgy érzem, igen sok keresztény él ma hozzá hasonló helyzetben. Sokan, akiket - legalábbis eddig - nem öltek meg, de igen súlyos nehézségek között élnek. A szegénység nem szükségszerű végzet, hanem a társadalmi-gazdasági viszonyok következménye. S mihelyt valaki erről kezd beszélni, nehéz helyzetbe kerül. Az én kontinensemen ez a napnál is világosabb.  

A felszabadítási teológia című könyvem a felszabadulás lelkiségéről szól. Itt sok elkötelezett keresztény vallomását idéztem, hiszen a szegények ügyéért harcolók mély lelkiségről tesznek tanúságot. Ez a lelkiség Krisztus követését jelenti, márpedig ez a középpontja a keresztény életnek.  

- Latin-Amerikát mindig katolikus kontinensnek mondták, de úgy látszik, évszázadokon át inkább csak a nevében volt az - éppen az óriási paphiány, a babonák keveredése a keresztény hittel mintha a vallásos hit felszínességét bizonyítaná  

- Ez kétségtelen. De a kereszténység Európában is egy másfajta, pogány népi vallásosságra épült rá. Ünnepeink nagy része előzőleg pogány ünnep volt. A kereszténység egyik legérdekesebb jelensége, hogy asszimilálni tudja a különböző kultúrákat, sőt az egyes vallási formákat is: megtisztítja őket, és beépíti a maga rendszerébe. Ez Európában is így zajlott le az ötödik században. Ennek a kornak Európájáról is elmondható, hogy a kereszténység keveredett a pogánysággal. Ez természetes tisztulási folyamat. Ugyanez nálunk ma játszódik le. Említenék azonban egy másik szempontot is. Kontinensünkön óriásiak a szociális igazságtalanságokból eredő ellentétek. Ebben az embertelen helyzetben él a népesség nagy része - s ha ez így van, akkor hogyan nevezhetjük ezt a kontinenst kereszténynek? Ezt a mélységes és igaz kritikát nemcsak keresztényektől lehet hallani, hanem kívülállóktól is. Furcsa kereszténység a miénk: a keresztények öldösik egymást, egyik részük nyomorban él, néhányan pedig elképesztő gazdagságban. Erre az ellenvetésre bizony nagyon nehéz válaszolni. Egyet tehetünk: valóban elkötelezzük magunkat a szegények ügye mellett. A huszadik században ez már hatalmas mozgalommá növekedett. De említhetném a 16. századot is, Bartolomeo de las Casast és a többi misszionáriusokat. Las Casas a 16. században mondta azt, hogy az indiánok idő előtt halnak meg. Igazságtalannak érzem, hogy a helyzet ma sem változott meg: népünk nagy része idő előtt hal meg az éhség, a nyomor következtében. A halállal kell szembenéznünk: hogyan hirdessük ezeknek az embereknek Krisztus feltámadását? Mi az értelme a halálnak? A feltámadás üzenete: a történelemben nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé. A felszabadítási teológia az élet üzenetét kívánja hirdetni.  

- A felszabadítási teológia írásait olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy meglehetősen optimisták. Korábban említette, hogy ez a teológia egyáltalán nem valami optimista korszakban született. De nem megalapozatlan optimizmus-e a minden bajtól való megszabadulást hirdetni, hiszen végül is mindnyájunknak meg kell halnunk? Nem áltatjuk-e az embereket hamis illúziókkal? 

 - Mi az igazságtalan és korai halálról beszélünk. Optimisták vagyunk, de keresztény alapon. Hitünk alapján mondjuk az embereknek: szeretned kell minden embert, az ellenségedet is. Ez valóban határtalanul optimista követelmény, hiszen a valóság gyakran egészen mást mutat. De hisszük, hogy az ember képes arra, hogy a testvériesség, a szeretet alapján igazságos viszonyokat teremtsen. Erről csakugyan meg vagyunk győződve, de ezt nem nevezném alaptalan optimizmusnak.   

- Nyugat-Európa jóléti társadalmai igyekeznek feledtetni az emberrel a szenvedés tényét - teológusok se merik már siralomvölgynek nevezni a földet. Úgy teszünk, mintha képesek lennénk földi paradicsommá változtatni a világot. Más fogalmazásban, de nem ilyesmit hirdetnek itt is? 

 - Nem, paradicsomról szó sincs. A keresztény ember a földet sohasem képzelheti paradicsomnak. Ellene vagyunk mindannak, ami pokollá változtatja a földi életet, de nem ringatjuk bele magunkat egy tökéletes társadalom illúziójába - ez nyilván képtelenség. A bűn sajnos emberi valóság. A felszabadításnak három dimenzióját különböztetjük meg: az emberi és a társadalmi felszabadítást, meg a bűntől való szabadulást, amelyet Isten kegyelmétől kapunk meg. Ez a három dimenzió azonban ugyanannak a felszabadulásnak hármas aspektusa. Ezt így együtt nem érzem optimistának, hiszen a bűnnel igen komolyan foglalkozunk a teológiánkban. Némelyik európai teológust éppen azért tartom egyoldalúnak, mert véleményem szerint számításon kívül hagyják a bűn valóságát. A társadalmi igazságosság hiánya is végső soron a bűnből ered. Az okot nemcsak a struktúrákban kell keresnünk, bár nyilván ezek is igen fontosak. De a keresztények meggyőződése szerint a társadalmi igazságtalanságot végső soron az okozza, hogy visszautasítjuk a szeretetet, ez pedig a bűn. S ha ezt számításba vesszük, akkor már nem vélekedhetünk túlságosan optimistán a történelemről. Éppen ez az egyik pont, ahol Teilhard de Chardint is bíráljuk - hiszen nem veszi eléggé tekintetbe a bűn valóságát. Csakugyan nem feledkezhetünk el a bűnről, a szenvedésről, az embertelenségről. Személy szerint engem nagyon mélyen megrendít a szegények szenvedése. Tavaly egy kis könyvecskét írtam Jóbról. Mert úgy érzem, hogy Jób kérdése a miénk is. Ez pedig: hogyan beszéljünk Istenről a szenvedés színe előtt? Nagyon nagy élmény volt számomra ennek a könyvnek megírása. A megoldást én az igazságosság és az ingyenesség kapcsolatában látom. Nem kell bizonygatnom: az igazságosságért folytatott küzdelmet alapvetőnek érzem. Ez azonban még kevés. Paradox módon az igazságosság önmagában képes embertelenné is válni. Legmélyebb emberi vágyunk az ingyenes ajándékra irányul: arra, hogy ingyen szeressenek, feltétel nélkül.  

Forrás: Vigilia