Ferenc pápa a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottsághoz intézett üzenetében támogatja a migránsokról és menekültekről való gondoskodás lelkipásztori tevékenységét, amely az emberi jogok és az emberi méltóság tiszteletben tartása előmozdításának eszköze, összhangban az egyház társadalmi tanításával.

„A menedékjogot kérő személyek, menekültek és kitelepítettek milliói a világ más részein, akiknek égetően szükségük van befogadásra, védelemre és szeretetre”. „Egyházként szeretnénk mindenkit szolgálni, és szorgalmasan munkálkodni a békés jövő építésén. Lehetőségetek van arra, hogy az egyház érdekükben végzett karitatív tevékenységének arcává váljatok!”

Ferenc pápa május 30-án, hétfőn üzenetet küldött a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság (ICMC) tagjainak az aznap kezdődő plenáris ülésük alkalmából. Megragadta a lehetőséget, hogy hangsúlyozzon néhány szempontot iránymutatásul, mert három fontos feladat elvégzése okán gyűltek össze: a Bizottság új vezetőtanácsának megválasztása, az új alapszabály elfogadása, valamint a következő évek működési irányelveinek meghatározása.

A migránsok és menekültek ellátására hozták létre a bizottságot

A Bizottság létjogosultságáról szólva a pápa megjegyezte, hogy a Bizottságot 1951-ben XII. Piusz pápa alapította azzal a céllal, hogy „hálózatot hozzon létre a püspöki konferenciák között világszerte, ezáltal segítve őket a migránsok és menekültek lelkigondozásában”. A Bizottság a püspökök közös lelkipásztori tevékenységének kifejeződése, akik a pápával szeretetközösségben osztoznak az egyetemes egyház iránti aggodalmában „a béke, a szeretet és az egység kötelékében”. A Bizottság jellegénél és egyházi küldetésénél fogva különbözik a civil társadalomban és az egyházban működő többi szervezettől. Emiatt szerepel a „Predicate evangelium” kezdetű apostoli konstitúcióban, mint az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának egyik kompetenciaterülete. Így a plenáris tanács képviseli a Bizottsághoz tartozó különböző püspöki konferenciákat, valamint azon hajlandóságukat, hogy együttműködjenek „a migránsok és menekültek fogadása, védelme, előmozdítása és integrálása érdekében”.

Egyházmisszió „ad intra” és „ad extra”

Ferenc pápa a Bizottság egyházi küldetésének két irányvonalát különböztette meg: „ad intra” és „ad extra”, vagyis befelé és kifelé irányuló tevékenységét. Elmondta, hogy bár a Bizottság elsősorban arra hivatott, hogy segítséget nyújtson a püspöki konferenciáknak és az egyházmegyéknek a migráció kihívásaira adott válaszukban, de arra is törekszik, hogy „előmozdítsa a migránsok lelkigondozásával kapcsolatos projektek kidolgozását és végrehajtását, valamint a lelkipásztori szakképzés biztosítását a migráció területén pasztorális tevékenységet végzők részére” a helyi egyházak szolgálatára. A kifelé irányuló tevékenységet illetően a pápa megjegyezte: a Bizottság arra hivatott, hogy a helyi egyházakkal szeretetközösségben válaszoljon a globális kihívásokra és a migrációs vészhelyzetekre. Sőt, a civil társadalom nemzetközi szintű szervezeteként érdekképviseleti tevékenységet folytat, és kifejezi az egyház elkötelezettségét a migrációs kérdések szélesebb körű nemzetközi tudatosítása iránt. Ily módon „elősegíti az emberi jogok tiszteletben tartását és előmozdítja az emberi méltóságot, összhangban az egyház társadalmi tanításával” – mutatott rá Ferenc pápa.

70 év szolgálati idő

A Szentatya ezután köszönetet mondott a Bizottságnak az elmúlt 70 év során végzett munkájáért, amely különösen segített a helyi egyházaknak válaszolni az ukrajnai háború okozta népvándorlási kihívásokra. Kiemelte továbbá a „menedékjogot kérő személyek, menekültek és kitelepítettek millióit a világ más részein, akiknek égetően szükségük van befogadásra, védelemre és szeretetre”. „Egyházként szeretnénk mindenkit szolgálni, és szorgalmasan munkálkodni a békés jövő építésén. Lehetőségetek van arra, hogy az egyház érdekükben végzett karitatív tevékenységének arcává váljatok!” – fogalmazott Ferenc pápa. Üzenetét azzal a kéréssel zárta, hogy a Bizottság tagjai imádkozzanak érte, majd jókívánságait fejezte ki a plenáris ülés munkájának eredményessége érdekében, és biztosította a tagokat értük mondott imáiról.

Forrás: Vatican Media

Ferenc pápa üzenetet küldött a gyermekmunka felszámolásáról szóló 5. nemzetközi konferenciára, amelyet május 15. és 20. között tartanak Dél-Afrikában. Levelében hangsúlyozza, hogy a gyermekek jelenének és jövőjének biztosítása az egész emberi család jelenét és jövőjét biztosítja.

A dél-afrikai Durbanben tartják a napokban az ötödik globális konferenciát a gyermekmunka felszámolásáról. Ez alkalomból Ferenc pápa üzenetet küldött Guy Ridernek, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) főigazgatójának címzett levélben, amelyben üdvözölte és imáiról biztosította a résztvevőket. A hatnapos rendezvény célja, hogy felhívja a figyelmet a gyermekmunkára, és felgyorsítsa a megszüntetésére irányuló erőfeszítéseket egy olyan időszakban, amikor az ENSZ szerint világszerte mintegy 160 millió gyermeket – csaknem minden tizediket – munkára kényszerítenek.

Ferenc pápa üzenetében rámutatott, hogy a gyermekmunka társadalomból való kiszorítása terén elért jelentős előrelépés ellenére a tragédiát tovább súlyosbítja a globális egészségügyi válság hatása és a szélsőséges szegénység terjedése a világ számos részén, „ahol a felnőttek és serdülők számára biztosított tisztességes munkalehetőségek hiánya, az elvándorlás és a humanitárius vészhelyzetek fiatal lányok és fiúk millióit kárhoztatja gazdasági és kulturális elszegényedésre”. Sőt

„túl sok kis kéz dolgozik a szántóföldeken, a bányákban”, túl sok kisgyerek „tesz meg nagy távolságokat, hogy ivóvízhez jusson, és végez olyan munkát, amely megakadályozza abban, hogy iskolába járjon”

– fejezte ki szomorúságát a pápa, utalva a gyermekprostitúció áldozataira is. Ez a jelenség „gyermekek millióit fosztja meg fiatalságuk örömétől és Istentől kapott méltóságuktól”.

Ferenc pápa a szegénységet emelte ki mint fő tényezőt, amely a gyermekeket munkaerő-kizsákmányolásnak teszi ki. Arra buzdította a konferencia résztvevőit, hogy gondolkodjanak el „a globális szegénység strukturális okairól és az emberi család tagjai között továbbra is fennálló botrányos egyenlőtlenségről”. Annak a reményének adott hangot, hogy a konferencia elvezet a társadalmi szereplők és az érintett – nemzeti és nemzetközi – testületek fokozott tudatosságához, amelynek következtében elkötelezik magukat, hogy „megfelelő és hatékony módszereket találjanak a gyermekek méltóságának és jogainak védelmére, különösen a szociális védelmi rendszerek előmozdítása és az oktatáshoz való hozzáférés biztosítása által”.

Ferenc pápa ezt követően kiemelte az Egyház nagy aggodalmát a gyermekmunka kérdésével kapcsolatban. Megjegyezte, az Egyház társadalmi tanítása azt hangsúlyozza, hogy a gyermekek jelenének és jövőjének biztosítása az egész emberi család jelenét és jövőjét is biztosítja. Sőt

az, ahogyan a gyerekekhez viszonyulunk, hogy mennyire tiszteljük a velük született emberi méltóságukat és alapvető jogaikat, kifejezi, hogy milyen felnőttek vagyunk és milyenek akarunk lenni, továbbá hogy milyen társadalmat akarunk építeni”.

A pápa ezután megismételte, hogy a Szentszék elkötelezetten munkálkodik azon, hogy a nemzetközi közösség határozottan küzdjön a gyermekmunka ellen. Tegyék ezt azért, hogy „a gyermekek élvezhessék az élet ezen szakaszának szépségét, miközben fényes jövőről álmodhatnak”. Ferenc pápa végül köszönetet mondott a konferencia szervezőinek és támogatóinak. Hozzátette, azért imádkozik, hogy a tanácskozás „a tartós növekedés és virágzó jövő záloga legyen a gyermekek számára az egész világon”.

Forrás: Vatikáni Rádió

Ferenc pápa egy kézzel írott, spanyol nyelvű levélben válaszolt az LMBTQ emberek lelkigondozásával foglalkozó James Martin jezsuita atya három kérdésére.

Május 5-én James Martin atya spanyol nyelvű levelet írt a Szentatyának, amelyben megkérdezte, hajlandó lenne-e válaszolni néhány olyan kérdésre, amelyeket az LMBTQ katolikusok gyakran tesznek fel. Néhány nappal később meg is érkezett a kézírásos, spanyol nyelvű válaszlevél. A mini-interjút ma publikálták az Outreach nevű honlapon, melyet James Martin hozott létre az LMBTQ emberek segítésére.

“A kérdéseivel kapcsolatban – írta a pápa – nagyon egyszerű választ tudok adni.”

És most lássuk a kérdésekre adott válaszokat:

• Mi a legfontosabb dolog, amit az LMBTQ embereknek tudniuk kell Istenről?

Ferenc pápa:

Isten Atya, és nem tagadja meg egyetlen gyermekét sem. Isten „stílusa” pedig a „közelség, irgalom és a gyengédség”. Ezen az úton haladva megtaláljuk Istent.

• Mit szeretne, hogy az LMBTQ emberek tudjanak az egyházról?

Ferenc pápa:

Szeretném, ha elolvasnák az Apostolok Cselekedeteit. Ott megtalálják az élő egyház képét.

• Mit tudna mondani egy olyan LMBTQ katolikusnak, aki átéli az egyház általi elutasítást?

Ferenc pápa:

Szeretném, ha ezt nem „az egyház elutasításaként”, hanem „az egyházban lévő emberek elutasításaként” élné meg. Az Egyház anya, aki minden gyermekét maga köré gyűjti. Erre példát láthatunk az ünnepi lakomáról szóló példabeszédben, ahová vendégül hívják az „igazakat, bűnösöket, gazdagokat és szegényeket stb.” (Mt 22, 1-15; Lk 14, 15-24). A „tiszta vérű”, „szelektáló” egyház nem az Anyaszentegyház, hanem inkább egy szekta.

Tavaly júliusban Ferenc pápa az „Outreach 2021” című LMBTQ webinárium alkalmából szintén egy kézzel írott, spanyol nyelvű levelet küldött James Martin atyának, amelyben megerősítette, hogy Isten „szeretettel közeledik minden egyes gyermekéhez, mindenkihez. A szíve mindenki előtt nyitva áll. Ő az Atya.“

„A lelkipásztori munkádra gondolva – írta a pápa Martin atyának – azt látom, hogy folyamatosan próbálod utánozni Istennek ezt a stílusát. Te mindenki papja vagy, ahogy Isten mindenkinek az Atyja. Imádkozom érted, hogy ebben a stílusban folytathasd munkádat, közel az emberekhez, együttérzően és nagyon gyengéden”

Forrás: Vaticannews

Ferenc pápa interjút adott május 3-án az olasz Corriere della Sera napilap munkatársának, Luciano Fontanának. Az interjú fő témája természetesen az ukrajnai háború volt. A Szentatya Putyin mellett élesen bírálta Kirill orosz pátriárkát is.

„A háború első napján felhívtam telefonon Zelenszkij ukrán elnököt – mondja Ferenc pápa –, Putyint azonban nem hívtam fel. Decemberben beszéltem vele, amikor felhívott születésnapom alkalmából, de most nem, nem hívtam. Világos gesztust akartam tenni, amelyet az egész világ láthat, ezért kerestem fel az orosz nagykövetet. Kértem, hogy adjon magyarázatot, és azt mondtam neki: Kérem, hagyják abba! Aztán megkértem Parolin bíborost, húsz nappal a háború kitörése után, hogy juttassa el Putyinnak azt az üzenetet, hogy hajlandó vagyok Moszkvába menni. Természetesen szükség volt arra, hogy a Kreml vezetője kinyisson egy kis ablakot.

Még nem kaptunk választ, és továbbra is sürgetjük, bár attól tartok, hogy Putyin jelenleg nem tudja és nem akarja vállalni ezt a találkozást.

De hogy teheti meg, hogy nem állít meg ekkora brutalitást? Huszonöt évvel ezelőtt ugyanezt éltük meg Ruanda esetében.”

A NATO és a Kreml

Ferenc pápa aggodalma az, hogy Putyin egyelőre nem fog leállni. Megérteni is próbálja e viselkedés gyökereit, a motivációkat, amelyek ilyen brutális háborúra késztetik. Talán „a NATO csaholása Oroszország kapujában” késztette a Kreml vezetőjét arra, hogy rosszul reagáljon és kirobbantsa a konfliktust. „Egy olyan dühről lehet szó, amelyről nem tudom azt mondani, hogy kiváltották – tűnődik –, de talán elősegítették.”

És most az, aki a békét tartja fontosnak, azzal a nagy kérdéssel szembesül, hogy a nyugati nemzetek fegyverekkel látják el az ukrán ellenállást. Egy olyan kérdés, amelyben nem mindenki ért egyet, amely megosztja a katolikus és a pacifista világot. A pápa bizonytalan; tanításának középpontjában mindig is a fegyverkezési verseny elutasítása állt, a fegyverek gyártásának fokozására vonatkozó nem, melyekről előbb-utóbb valaki úgy dönt, hogy kipróbálja őket a terepen, halált és szenvedést okozva.

„Nem tudok válaszolni, túl messze vagyok, arra a kérdésre, hogy helyes-e az ukránok fegyverekkel való ellátása – gondolkodik. – Az világos, hogy azon a földön fegyvereket tesztelnek. Az oroszok most már tudják, hogy a tankok kevéssé hasznosak, és más dolgokon gondolkodnak. A háborúkat ezért vívják: hogy kipróbálják a fegyvereket, amelyeket gyártottak. Ez történt a második világháború előtti spanyol polgárháborúban is.

A fegyverkereskedelem botrány, és kevesen küzdenek ellene.

Két-három évvel ezelőtt egy hajó érkezett Genovába fegyverekkel megrakodva, melyeket egy nagy teherhajóra kellett átpakolni, hogy Jemenbe szállítsák. A kikötői dolgozók nem voltak hajlandók megtenni. Azt mondták: a jemeni gyerekekre gondolunk. Apróság, de szép gesztus. Sok ilyen ember kellene!”

Ferenc szavai a beszélgetés során mindig arra térnek vissza, hogy mi a helyesebb.

Sokan kérték tőle egy ukrajnai látogatás szimbolikus gesztusát. De a válasz egyértelmű: „Egyelőre nem megyek Kijevbe

– magyarázza. – Elküldtem Michael Czerny bíborost (az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztérium prefektusát) és Konrad Krajewski bíborost (a pápa alamizsnását), aki már negyedszer ment oda. De úgy érzem, nekem nem kell mennem.

Nekem először Moszkvába kell mennem, először Putyinnal kell találkoznom.

Én is pap vagyok, [nekem is fel kell tennem a kérdést:] mit tehetek? Megteszem, amit tudok. Ha Putyin kinyitná az ajtót…”

Az ortodox egyház

Lehet, hogy Kirill pátriárka, az orosz ortodox egyház feje az az ember, aki képes meggyőzni a Kreml vezetőjét, hogy nyissa ki az ajtót? A pápa megrázza a fejét, és azt mondja: „Negyven percet beszéltem Kirillel Zoomon keresztül. Az első húsz percben – kezében egy papírral – felolvasta nekem a háború összes indoklását. Meghallgattam, és azt mondtam: nem értek ebből semmit.

Testvérem, mi nem az állam papjai vagyunk, nem használhatjuk a politika nyelvét, hanem Jézusét kell használnunk. Isten ugyanazon szent népének vagyunk a pásztorai.

Ezért a béke útjait kell keresnünk, és meg kell állítanunk a fegyverropogást. A pátriárka nem válhat Putyin ministránsává. Június 14-én Jeruzsálemben lett volna vele egy megbeszélt találkozóm. Ez lett volna a második személyes találkozásunk, semmi köze nem lett volna a háborúhoz. De most már ő is egyetért: ne találkozzunk, mert az egy félreérthető jel lehet.”

A keresztút

Bergoglio pápa az elmúlt években felhívta a figyelmet egy darabokban zajló világháború veszélyére. E vészjelzésnek fel kell ráznia mindannyiunk lelkiismeretét.

Mert a pápa szerint már túl is vagyunk a darabokon, olyan helyzetben vagyunk, amely valóban világháborúhoz vezethet.

„Az én vészjelzésem nem érdem volt, hanem csak megállapítás a valóságról: Szíria, Jemen, Irak, Afrikában egyik háború a másik után. Nemzetközi érdekek fűződnek minden egyes darabhoz. Nem gondolhatjuk, hogy egy szabad állam háborút indít egy másik szabad állam ellen. Ukrajnában mások okozták a konfliktust. Az egyetlen dolog, amiért az ukránokat hibáztatják, az az, hogy reagáltak a Donbaszban, de tíz évvel ezelőtti dologról beszélünk. Ez az érv régi. Természetesen büszke nép. Amikor például a keresztúton két nőnek – az egyik orosz, a másik ukrán – együtt kellett volna felolvasnia az imát, az ukránok botrányt csináltak belőle. Ezért felhívtam Krajewskit, aki ott volt, ő pedig azt mondta nekem: »Hagyjon fel vele, ne olvassa fel az imát.« Igazuk van, még ha nem is értjük teljesen. A keresztúton a két nő ezért hallgatott. Érzékenyek, legyőzöttnek vagy rabszolgának érzik magukat, mert olyan sokat fizettek a második világháborúban. Sokan meghaltak, ők egy mártír nép. De legyünk óvatosak azzal kapcsolatban is, mi történhet most Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaságban.”

Május 9-re várva

A háborúról szóló beszélgetés a végéhez közeledik, és az összegzés pesszimistának tűnik:

Nincs elég akarat a békére – hangzik Ferenc pápa keserű megállapítása –, a háború iszonyatos, és ezt kiáltva kell elmondanunk.

Ezért akartam a Solferino Kiadóval közösen [a Vatikáni Kiadóval] könyvet kiadni A béke építésének bátorsága alcímmel. [A címe: Contro la guerra – ’A háború ellen’; gyűjtemény a Szentatya háborúellenes megnyilatkozásaiból – A ford.]

Orbán Viktor, amikor találkoztam vele, azt mondta, hogy az oroszoknak van egy tervük, mégpedig az, hogy május 9-én befejeződik minden.

Remélem, így lesz, s így az ember könnyebben megértheti azt is, miért fokozódtak a harcok az utóbbi napokban. Mert most már nemcsak a Donbaszról van szó, hanem a Krímről, Odesszáról, a fekete-tengeri kikötő Ukrajnától való elvételéről, mindenről.

Pesszimista vagyok, de minden lehetséges gesztust meg kell tennünk a háború megállítása érdekében.

Róma politikája

Áttekintette azokat az intézkedéseket is, amelyeket országunk hozhat. „Olaszország jó munkát végez – mondja a pápa. – A kapcsolat Mario Draghival jó, nagyon jó. Már korábban is, amikor az Európai Központi Banknál dolgozott, kértem tőle tanácsot. Ő egy közvetlen és egyszerű ember. Csodáltam Giorgio Napolitanót, aki nagyszerű ember, és most nagyon csodálom Sergio Mattarellát. Nagyon tisztelem Emma Boninót: nem osztom a nézeteit, de mindenkinél jobban ismeri Afrikát. Eme nő előtt mondom: „Chapeau!” [Le a kalappal.]

Nem akar sokat beszélni a politikáról és az olasz politikusokról. Komolyságot ajánl mindenkinek, valamint a pillanatnyi, gyakran mulandóvá váló sikerek kezelésének képességét. Az interjú végén van még idő, hogy mérlegre tegye az Egyház változását, mely olyan kihívás, hogy a legnagyobb elkötelezettséget szentelte és szenteli neki.

„Gyakran találtam zsinatinak álcázott zsinat előtti mentalitást. Olyan kontinenseken, mint Latin-Amerika és Afrika, könnyebb volt [a zsinat szándékának megfelelő változtatás]. Olaszországban vélhetően nehezebb a helyzet. De vannak jó papok, kiváló plébánosok, áldozatos apácák, elkötelezett világi hívők.

Például az egyik dolog, amit az olasz egyház megújítása érdekében próbálok tenni, az az, hogy nem cserélgetem túlságosan a püspököket. Gantin bíboros azt mondta, hogy a püspök az Egyház hitvese, minden püspök az egyház hitvese egész életére.

Ha van alkalmas ember, az jó. Ezért próbálok [az adott egyházmegyéből] kinevezni papokat, ahogy ez Genovában, Torinóban és Calabriában történt. Hiszem, hogy ez az olasz egyház megújulása. A püspöki konferencia következő ülésén meg kell választaniuk a konferencia új elnökét, próbálok olyasvalakit találni, aki komoly változtatást szeretne. Szeretném, ha bíboros lenne, akinek van tekintélye. És akinek lehetősége van megválasztania a titkárát. Tehát azt szeretném, hogy azt mondhassa: »Ezzel az emberrel szeretnék együtt dolgozni.«”

Az utolsó gondolat Martini bíboroshoz kapcsolódik, akinek a pápa újraolvasta az egyik „tökéletes” cikkét, amelyet a terrorizmusról és a háborúról írt [2001.] szeptember 11-e után. „Annyira időszerű, hogy kértem, közöljék le újra az Osservatore Romano lapban. Az újságokban továbbra is a valóságot kutassák, arról tudósítsanak! Ez egy szolgálat az országnak, amiért mindig hálás leszek Önöknek!”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Forrás: Corriere della Sera; Magyar Kurír

Fotó: Vatican News

Mariupolban május 1-jén megnyíltak a humanitárius folyosók, hogy evakuálják a civileket az Azovsztal acélgyárból. Korábban az orosz elnök, Vlagyimir Putyin háromszor mondott nemet Ferenc pápának a folyosók megnyitásával kapcsolatos kérésére.

Az orosz agresszió nincs is olyan távol Afrikától: Sierra Leonéban a nemzetközi piacok ellátási nehézségei miatt magasra ugrott az alapvető szükségleti cikkek, például a rizs ára.

Az ukrajnai háború következtében is fokozódó számos gazdasági nehézség közepette folyamatosan növekszik az élelmiszerek ára a háború piacra gyakorolt hatásai következtében. Más afrikai nemzetekhez hasonlóan a természeti erőforrásokban gazdag ország külföldtől való függése sem segít ebben a helyzetben. A fiatalok körében – 20 évvel a polgárháború vége után – erősen él a remény egy új társadalmi szövet felépítésére – nyilatkozta Riccardo Racca testvér, a Siera Leone-i szalézi misszióból 

A háború következményei az alapvető szükségletekre

Mint sok afrikai országban Sierra Leonéban is sok fiatal él és jelentős természeti erőforrások találhatók, de még mindig nincs igazi helyi fejlődés. Jelentős a külföldtől való függés, és az ukrajnai háború következményei drámaiak a termékhiány és a magasabb árak tekintetében. Kiemelte a rizs példáját: az országban termelnek rizst, de nem annyit, amennyire szükség van, ezért importra szorulnak. Ebben az időszakban azonban egy olyan alapvető élelmiszer, mint a rizs, sokkal többe kerül. Az üzemanyag és egyéb termékek ára szintén megemelkedett.

Nehéz 20 éves újjáépítési folyamat a polgárháború után

Sierra Leone 1961-ben nyerte el függetlenségét, miután több mint 170 évig a brit birodalom gyarmata volt. A gyarmatosítás vége azonban nem vezetett a belső nyugtalanságok és feszültségek megszűnéséhez. Sőt, új problémák jelentek meg a hatalmát gyakorolni képes állam megerősítésével, az állampolgárok jólétének biztosításával, az alapvető szolgáltatások megfelelő kínálatával, az igazságszolgáltatással és a belső rend fenntartásával kapcsolatban.

A háborús sebek gyógyítása

Tíz évvel a függetlenség elnyerése után kikiáltották a köztársaságot, amelynek fővárosa Freetown lett. Ennek ellenére Sierra Leone hamarosan drámai és véres évtizedet élt át a polgárháború miatt. A konfliktus – amelyet a kormány és a Forradalmi Egység Front (RUF) lázadóinak összecsapása jellemzett – 1991-ben kezdődött és 2002-ig tartott. Azóta a szaléziak rendkívüli elkötelezettséggel igyekeznek begyógyítani a háborús sebeket, különösen az egykori gyermekkatonák körében.

Forrás: Fausta Speranza / Somogyi Viktória – Vatikán

I. Az életszentség és a politika viszonya

A politikai életszentség kifejezés ma talán még meghökkentőnek tűnik, hiszen két olyan valóságot kapcsol össze, amelyeket mind elméletben, mind gyakorlatban különállónak tartunk. Ez a fogalom mindaddig kétértelmű is marad, amíg pontosan meg nem határozzuk, hogy a két kifejezés mit jelent számunkra. Altalános értelemben a hit, a remény és mindenekelőtt a szeretet, valamint a Jézus követéséből fakadó erények kimagasló megvalósítását nevezzük életszentségnek.
A .politika kifejezéssel pedig azt a tevékenységet jelöljük, amely a társadalom szerkezeti átalakítására törekszik azért, hogy az Isten országához váljék hasonlóvá. Ebben az igazságosabb társadalomban a szegény és elnyomott tömegek túlvilági és történelmi megváltásukat egyaránt megtalálják. '.

Jon Sobrino

A két fogalom összekapcsolása kettős újdonságot is rejt magában. Először is egy eddig nem említett területről kiderül, hogy ott is lehetséges, sőt szükséges az életszentségre törekedni. Az egyház egész története folyamán azt föltételezték, hogy az életszentség igazi területe a személyes aszkézis, az elmélkedés és a felebaráti szeretet gyakorlása, jótékonykodás vagy mások nevelése és támogatása által. Ma azonban rádöbbentünk arra, hogy az emberiség többsége nyomorban, elnyomottan él. A harmadik világban pedig felszabadítási mozgalmak indultak el
(ezekhez hasonlókat az első világban is találhatunk. például ellenállás a diktatúrákkal szemben, demokratizálódási erőfeszítések stb.), Ebben az új helyzetben sok keresztény érzi úgy, hogy a politikai cselekvés területén is elérheti az életszentséget. Ez persze nem zárja ki az életszentségre törekvés többi útjait. Mégis
új lehetőséget nyitott, amely az idők jeleinek megfelelően történelmi szükségszerűségként jelentkezik. A másik, még újabb fölfedezés a keresztények politikai elkötelezettségének tapasztalataiból származik. Ma már nemcsak a hit és a politika vagy a kereszténység és a politika viszonyát, összeférhetőségét s a hitből
fakadó politikai elköteleződés szükségességét elemezzük, hanem összekapcsoljuk egymással az életszentséget és a politikát. Úgy véljük, hogy a keresztények ráébredtek: a keresztény politika gyakorlása nemcsak lehetséges és jogosult, hanem sajátos keresztény értékek radikális megvalósítását teszi szükségessé. A politikai cselekvés életszentséget kíván meg, hogy negatív kísérőjelenségeit elkerülhessük és történelmi hatékonyságát növelhessük. A politika tehát ma teret ad az életszentségnek, az életszentség pedig lehetővé teszi a politikai cselekvést - ez teszi emberibbé mind a benne elkötelezettek, mind a kitűzött célok szempontjából. Ezt szeretnénk kifejteni, mégpedig nem pusztán fogalmi elemzéssel, hanem az ilyen típusú életszentség mai valóságára
támaszkodva.

A keresztény politika gyakorlása nemcsak lehetséges és jogosult, hanem sajátos keresztény értékek radikális megvalósítását teszi szükségessé

II. Életszentség, amely megköveteli a politikát

"A valóban mély hit politikai elkötelezettséghez vezet és konfliktusokat okoz egy olyan országban, mint amilyen a miénk, ahol társadalmi igazságtalanság uralkodik."

(Romero érsek, 1980. febr. 15.) 

1. A keresztény életszentség válaszul Isten akaratára bontakozik ki. Konkrét személyekben ez az akarat sokféleképpen jelentkezhet, de a lényege ugyanaz: Isten világos akarata a történelem egy meghatározott pillanatában. Ma, ahogy Medellín és Puebia figyelmeztet, Isten elsőrendű akarata az, hogy a szegény
tömegeknek élete legyen, hogy "házakat építenek és ők laknak benne; szőlőt telepítenek és ők élvezik gyümölcsét". (Iz. 65, 21) Negatív megfogalmazásban ez
azt jelenti, hogy szünjön meg az embermilliók nyomora és elnyomása, emberi méltóságuk folytonos megtiprása, jogaik rettenetes megsértése, hogy legyen vége az öldökléseknek, a tömeges kitelepítéseknek, a bebörtönzéseknek, a kínvallatásoknak és a gyilkosságoknak. Ez a válasz Isten sürgető akaratára az emberek
iránti szeretet egy sajátos fajtáját valósítja meg. Ez nem teszi fölöslegessé a szeretet egyéb formáit, de nem is azonos velük. Ha azokat az embereket szeretjük, akiket leginkább megfosztottak az élet lehetőségétől, és arra törekszünk, hogy emberi életük legyen, akkor Romero érsek szavaival "azt a minimumot védelmezzük, ami Isten ajándéka: az életet." A politikai szeretet egyszerre ad választ Isten akaratára és a mai emberiség mérhetetlen szenvedésére. A politikai szeretetnek van néhány olyan sajátossága, amely megkülönbözteti
a szeretet egyéb formáitól. Először is megtérést követel, hogy a világot a maga valóságában ismerjük meg: a halál látható megnyílvánulásai mögött pedig fölismerjük strukturális okait. A halálban az emberiség legsúlyosabb tényével kell szembenéznünk, amely kérdésessé teszi a történelem és az emberiség értelmét.
A dolgok igazságát nem nyomhatjuk el igazságtalansággal (Róm 1, 18). A politikai szerétet részvétet követel az elnyomott tömeg gyógyítható, mégsem gyógyitott szenvedése iránt, Jézus részvétét, ahogy megszánta a tömeget. Felelősségtudatot követel, ha elhangzik a kérdés: hol van a testvéred? - és felelősségvállalást az életviszonyaiért és sorsáért is. Ez a közösen vállalt felelősség teszi lehetővé, hogy az emberiség szenvedéseiben való részvétellel lassan visszanyerjük emberi méltóságunkat.
Másodszor: a politikai szeretet hatékonyságra törekszik. Gyökerestül szeretné kiirtani a halált, és meggyökereztetni a szegények életét. Hatékonyságát akkor érthetjük meg, ha azokra gondolunk, akikre ez a szeretet kiárad: a "szegényekre" - mint közösségre, csoportra vagy társadalmi osztályra, nem csupán egyes
szegény emberekre, hanem a szegények világára. A szegénységet a szó anyagi értelmében is kell értenünk. Nemcsak emberi méltóságukat kell visszaadnunk, hanem meg kell szüntetnünk anyagi szegénységüket is. Annál is inkább, mert a hatalmasok miatt és azokkal ellentétben szegények. Velük kölcsönhatásban szegények, és ezért puszta létük konfliktusokat okoz.
A politikai szerétet ezeknek a szegényeknek a helyzetét akarja megváltoztatni,
ezért II szeretet egyéb formáitól eltérően kell hatnia: a struktúrák megváltoztatására kell törekednie. Vádolnia kell az elnyomást, és le kell lepleznie a társadalom szerkezetében rejlő okait; szót kell emelnie az ember alapvető társadalmi és politikai jogaiért, és elő kell segítenie a "sürgető és merész" szerkezeti változásokat, ahogyan VI. Pál mondotta. A szegényeket nemcsak az értük folytatott politikai akciók tárgyának kell tartania, hanem - különös tekintettel számos harmadik világbeli ország jelenlegi helyzetére - felszabadulásáért küzdő népnek is,
amelyik kezébe vette saját sorsának alakítását. E harc legnagyobb terhe az övék s általa egy új társadalom megteremtésére törekszenek. Ezért a politikai szeretetnek -valamilyen formában - részt kell vennie a szegényeknek abban a harcában, amely az ideológiai és a társadalmi, de ezen túl a politikai, sőt - egyes határhelyzetekben - a katonai szinten is zajlik.

2. Ez a politikai szeretet alkotja a politikai életszentség tő tartalmát. Gyakorlása azonban olyan erényeknek teremt lehetőséget, amelyek más úton nehezebben elérhetőek. Az aszkézisnek egy sajátos, az elemi keresztény erkölcsben gyökerező formájára ösztönöz: a kenosisra, a szegények világába való leereszkedésre, az önkiüresítésre. Ez az aszkézis szükséges az elnyomás vádolásához és leleplezéséhez. a történelmi türelem megőrzéséhez, a kitartáshoz a szegényekkel való szolidaritásban.. Az érett hit és remény növekedésére ösztönöz, bár fejlődése során mindkettő kísértéseknek van kitéve. A történelem legalsó szintjén a
mindennapokban kibontakozó keresztény (lelkipásztori, liturgikus, teológiai, lelki) teremtőkészségre ösztönöz. A politikai szeretet szinte szükségszerűen üldöztetéshez vezet. Jézus tanítása könyörtelenül beteljesül. A szeretet egyéb formáitól eltérően a politikai szeretet az evilági hatalmak üldözése miatt különleges
szenvedéseket jelent. Elsősorban a politikai harcot vívó keresztények azok, akiket támadnak, gyaláznak, fenyegetnek, kiutasítanak, fogságba vetnek, kínoznak és meggyilkolnak.
Az üldöztetés azt bizonyítja, hogy itt valóban a szeretet működik. A keresztény bátorság kiemelkedő feladata az, hogy megmaradjon a szeretetben, és tanúságot tegyen a hitről ebben a helyzetben is. Ha az üldöztetés az élet feláldozásához vezet, ha ebben az áldozatban a szegények iránti szeretet nyilvánul meg (amely a
politikai szeretet folyamatát megindította), akkor az élet feláldozása vértanúsággá válik. Ezzel tanúsítják a szegények iránti határtalan szeretetüket, és tesznek bizonyságot az élet Istenéről. Az igazságért halnak meg, de ez kifejezetten vagy rejtetten Isten igazsága. Ezért beszélünk vértanúságról. Az persze más kérdés, hogy akik politikai okokból haltak meg, kivétel nélkül mind tökéletesek voltak-e vagy sem a keresztény élet minden területén. De nem tagadhatjuk le azt a nagy és önfeláldozó szeretetet, amellyel életüket odaadták. Romero érsek egy
meggyilkolt pap láttán ezt mondotta: "Számomra ők mind valódi vértanúk. Olyan emberek, akik a szegényekkel való egyéválást hirdették. Igazi emberek, akik elmentek addig az életveszélyes határig, ahol ujjal mutogatnak az emberre, majd végül megölik, ahogyan Krisztust is megölték."
Az ilyen halál elég gyakori ahhoz, hogy nemcsak elméletben beszéljünk a politikai életszentség lehetőségéről, hanem a valóságát is elemezzük.
Ha oly sok püspök, pap, szerzetesnővér, hitoktató, tanító, paraszt, munkás, szakszervezeti aktivista és harcos kiontott vére nem bizonyítja elég meggyőzően, hogy a politikai életben is lehet szentté válni, sőt, hogy korunkban az életszentség általában a politikában való részvételhez is vezet, akkor nincs az a teológiai
értekezés, amely meggyőzhetne erről. Aki azonban a teljesen nyilvánvaló esetek
láttán sem fogadja ezt el, az Jézus halálát sem tudná az Igaz halálaként értelmezni. Akkor viszont csak az a lehetősége marad, hogy egy istenkáromló és lázító halálaként értelmezze, amint az akkori idők hatalmasai tették.

3. Manapság ez a politikai életszentség tesz tanúságot Isten szentségéről a
megtestesülésben. Isten a szent misztérium, s ezért mindig fölötte áll az embernek és a történelemnek. A szentség lényegét ezért határozták meg úgy, hogy az a profántól való elkülönültség és távolság. Jézus óta azonban ezt a fogalmat helyesbíteni kell. Jézusban közel jött hozzánk Isten, aki a szent misztérium: a megváltottság vagy elkárhozottság többé nem azonos lehetőségek. Isten közelsége kétszeresen is botrányos: Isten misztériuma közel kerül hozzánk, de sajátosan közeledik a szegényekhez és elnyomottakhoz, mivel szereti őket (Puebia No 1142), Isten védelmébe veszi őket, harcba száll a halál bálványképeivel, és világosan az igazság
-Istenének mutatkozik, aki valóban életet akar a szegényeknek, Jézus óta Isten új, megbotránkoztató szentsége abban mutatkozik meg, hogy megváltásában a szegényekhez közelít, és végül az sorsukat szenvedi el Jézus keresztjén. Végső soron ezt mondják ma a politikai szentek. Nem kívánnak mást, csak megismételni -Isten cselekedetét: közelednek a szegényekhez, és elfogadják azt a sorsot, amely ebből a közelségből ered. A politikai életszentség tehát teológiailag lehetséges, történelmileg pedig szükséges életút. Ma ugyanis semmi más módon nem lehet megmutatni a világnak, hogy Isten valóban szereti az emberiség többségét alkotó szegényeket.

III. Az életszentséget követelő politika

"Azt hiszem, testvéreim, hogy a szentek a legigényesebb emberek voltak. Ez kötelez titeket és engem is arra, hogy nagyok legyünk, igényes emberek, hiszen Isten képmásai vagyunk, nem érhetjük be tehát a középszerűséggel." (Romero érsek, 1979. szept, 23.)

1. Az életszentségnek a politika terén is meg kell jelennie. A politika emberi, tehát korlátozott terület, amelynek megvannak a saját kísértései, különösképpen mivel a hatalom gyakorlásával jár. Történelmi - s nem szükségszerűen etikai - tényezők korlátozzák a szegényekért folytatott igazságos politikának azt a törekvését, hogy megőrizze az egységet a forradalom és a kiengesztelődés, az igazságosság és a szabadság,' az új struktúrák és az új ember, a messiási ideál és az azt gyengítő valóság között. Ezen túl azonban számolni kell - már etikai síkon - a politikában részt vevők egyéni mohóságával - még akkor is, ha a fenti szándékok
vezetik őket. A politikai cselekvés, lényegéből következően, arra csábíthat, hogy
a szegények felszabadítása helyére a magunk vagy a csoportunk győzelmét helyezzük, hogy a szegények szenvedését felváltsa a politika által kiváltott szenvedély, a szolgálatot az egyeduralom, az igazságot a propaganda, a szerénységet a követelődzés, a hálás lelkületet az etikai felsőbbrendűség. Fennáll az a veszély,
hogy abszolutizáljuk a valóságnak azt a területét, amelyen a társadalmi, a politikai vagy a katonai felszabadítási harc kibontakozik, és elhanyagoljuk a valóság egyéb területeit, amelyek pedig szintén a szegény néphez tartoznak. Ez azonban előbb vagy utóbb megbosszulja magát. A vele járó konfliktusok és kockázatok
miatt igen nehéz a fönt leírt politikai szeretetben mindenáron a végsőkig kitartani. A politika tehát korlátozott és rendetlen vágyakat ébreszt - ez azonban nem csökkenti annak a ténynek az érvényességét és szükségességét, hogy ez 'az életszentség egy területe. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az életszentség egyéb területei (a személyes aszkézis, az ima, a felebarátj szeretet gyakorlata) is korlátozottak, azoknak is megvannak a maguk kísértései. Mindezek a veszélyek arra figyelmeztetnek, hogy a politikai elköteleződést a léleknek kell átjárnia, hogy a politikai szeretet valódi szeretetté válhasson és az is maradjon, s hogy a felszabadító politikai törekvések mindig nyitottak maradjanak Isten országára.

2. A politikai cselekvéshez is szükség van Jézus lelkére - ugyanígy a politikához közel álló területeknek is. A szív . tisztasága kell ahhoz, hogy a dolgok igazságát -felismerjük, hogy a felszabadítási harcok és tervek eredményeit és balsikereit őszintén elemezzük, hogy valóban a szegények érdekei
irányítsanak cselekvésünkben, s hogy elkerüljük a dogmatizmusnak a politikában oly gyakran jelentkező kísértését. Az elkerülhetetlen harc közepette is a békét kell keresnünk. Az erőszakot akkor sem szabad misztifikálnunk, ha az jogosnak és törvényesnek látszik. Nem szabad belé helyeznünk egész bizalmunkat,
és nem várhatjuk egyedül ettől az objektív problémák megoldását. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a harc egyéb, békésebb eszközeit. Irgalmasságra van szükség ahhoz, hogy a nép szenvedését helyesen lássuk, s ne csökkentsük a társadalmi költségekre, hogy ne zárjuk el az ellenség elől sem a jövőt, hogy ne romboljuk szét a megbocsátás és a kibékülés még oly' csekély lehetőségét sem. Alázatra van szükség ahhoz, hogy elismerjük, haszontalan szolgák, bűnösök vagyunk, akik ajándékba kapnak mindent. Nehézségeinkben segítségért fohászkodunk és megbocsátást nyert bűnösként küzdünk a felszabadításért.

3. Ez a lelkület kell ahhoz, hogy a szeretet a politikai cselekvésben is növekedhessék. Ennek az életszentségnek megvalósítása személyes szempontból igen nehéz, társadalmi szempontból pedig utópisztikusnak tűnhet. Mégsem csupán idealista elképzelés, hanem valódi történelmi hatóerő. A politika területén megjelenő életszentség Isten szentségéről tesz tanúságot annak eszkatológiai dimenziójában, A hozzánk közel jött Isten ugyanakkor a történelem fölött álló Isten is. Az Ő túlvilága azonban segíthet bennünket egy emberi utópia kidolgozásában. Az utópiák sohasem valósíthatók meg egészen, mégis megszabhatják a történelmi valóságok mozgását. Isten végső boldogsága minden történelmi valóságot és politikai cselekvést viszonylagossá tesz, de nem azonos mértékben. Igy válik "'. történelem próbakövévé és a politikai cselekvésnek eligazító sarkpontjává. A politikai életszentséget az valósítja meg, aki mindig az Isten országának eszméjére és az ország Istenére figyel a történelem és saját
cselekvése mércéjeként. A nehézségek közepette is ragaszkodik az élet elsőbbségéhez, az igazságossághoz, a tisztelethez; a forradalomhoz, a strukturális reformokhoz, de ugyanakkor az élet teljes kibontakoztatásának szükségességéhez, az igazsághoz és a szabadsághoz, a megbékéléshez és az emberi szívek megváltoztatásához is. Kiáll amellett is, hogy erre a kétféle eszményre egyszerre, egyidőben kell törekednünk. Arra törekszik tehát, hogy Isten túlvilági szentségét ismételje meg a történelemben. Csak így őrizhetjük meg keresztény azonosságunkat a politikai cselekvésben is, de így válhatunk hatékonyabbá s a kísértésekkel szemben ellenállóbbá. Rövid távon ez az életszentség fölösleges tehertételnek tűnhet, hiszen olyasmire köt le energiát, ami nem kizárólag politikai cselekvés. A lényegéből fakadó nehézségek miatt-idealisztikusnak tűnhet. Hosszú távon azonban történelmileg is gyümölcsöző, ahogyan Romero érsek élete bizonyította. Szavával és példájával lelket-vitt a salvadori nép életébe és harcába. Lelkületével az embereket felszabadításuk érdekében elkötelezettebbé és politikailag hatékonyabbá tette. Felhívta a figyelmüket a politikai cselekvés minden olyan változására is, amely nem veszi féltétlenül komolyan a szegények érdekeit.

IV. A politikai életszentség szükségessége és jelentősége

A politikai szentek léte élő valóság. A szenvedő népek szentnek ismerik el azt, aki a politikai szeretet.útján jár, és mai szentnek csak azt ismerik el, aki vállalja ennek a megtestesülésnek a kockázatait. Ez sokféleképpen történhet - szeretetük igazolását életük feláldozásával adják. Manapság egyébként nemcsak egyes
szentekről kell beszélnünk, 'hanem a szegények csoportjairól és egész népekről,
akik a politikai életszentségre törekszenek, ha a szegények felszabadításáért harcolnak, feltéve, ha ezt a harcot keresztény lélekkel töltik meg, s mindenképpen, ha mint keresztre feszített népek, Isten sorsában részesülnek.
A politikai életszentségnek persze különböző fokozatai vannak. Nem feltétlenül gondolunk arra, amit a szentté avatási perben az egyház még ma is szeritségként értelmez. Hiszen végső soron csak Isten ismeri az új szentek szeretetének igazi értékét. Ez azonban nem akadályozhat meg abban, hogy észrevegyük ezt az
új, meglepő és kemény tényt, és meglássuk teljes jelentőségét. A politikai életszentséget ma a történelem teszi szükségessé, hogy a szegények befogadják a jó hírt, és a történelem Isten eljövendő országa felé mozduljon. De magának az egyháznak is szüksége van rá, hogy az evangélium igazságához. visszataláljon, és
ezt tegye küldetésének alapjává. Szavahihetőségét a mai emberiség szemében a
szegények iránti hatékony szeretet biztosíthatja. Csak ilyen módon nézhet szembe azokkal a kihívásokkal is, amelyek szabadulást ígérnek a szegényeknek, de Jézus Krisztus Istenét nem fogadják el.
Ennek a politikai életszentségnek a megvalósítása egyáltalán nem könnyű, pedig a történelmi szükségszerűségen túl ma Isten ajándékának is kell tartanunk. Igy látta ezt Romero érsek. Néhány mondása minden hosszadalmas elemzésnél jobban meg tudja magyarázni, mi a politikai életszentség, hogyan lehet megvalósítani, és miképpen lehét hálásnak lenni érte:

"Testvéreim, örvendek, hogy egyházunkat azért üldözik, mert a szegényeket választotta, és mert a szegények közt próbált testet ölteni." "Szomorú lenne, ha az áldozatok között nem lennének papok egy olyan országban, ahol annyi szörnyű gyilkosság történik. Ők egy olyan egyház tanúi, amely a nép szenvedései közepette testesül meg."

Forrás: Vigilia

El Salvador fővárosában szombaton mindenki csak egy fontos eseményről tudott beszélni. Az utcák kiürültek és a több hónapos készülődés után végre ünnepelhetett az oly sokat szenvedő, de életkedvét, életörömét sosem vesztő kicsiny közép-amerikai nép. Ünnepre készülődtek, olyan igazi latin-amerikai módon: az értelmetlennek tűnő szenvedésen, halálon túlmutató áldozat és önfeláldozás ünnepére. Szombaton, 17 órakor San Salvadorban, a székesegyház előtti téren boldoggá avatták Rutilio Grande, Manuel Solórzano, Nelson Rutilio Lemus Chávez és Cosma Spessotto vértanúkat.

Egy róluk készült fénykép tette őket ismertté, és ennek hatására beindult az összefogás, amely a sienai Caritas segítségével végül befogadáshoz vezetett. Munzir és a kis Musztafa Isztambulból érkeztek Olaszországba humanitárius vízummal: mindketten egy szíriai bombatámadás súlyos sérültjei, egy ideje Törökországban éltek nyomorban, menekültként.

A ma nyilvánosságra hozott „Müncheni jelentés” szerint az emeritus XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger), még müncheni érsekként legalább négy, gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaélési ügyben mulasztotta el a megfelelő intézkedést.

A müncheni érsekség egy független jogászcsapatot bízott meg, hogy vizsgálják ki a szexuális visszaéléseket az egyházmegyében.

Ratzinger 1977 és 1982 között München érseke volt, mielőtt a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa lett.

A jelentés több száz esetet dokumentál napjainkig, és az egymást követő egyházi vezetőket hibáztatja, mert nem megfelelően jártak el, sok esetben eltussolták a visszaéléseket. Benedek pápa “határozottan” cáfolta ezeket a vádakat, noha a bizottság megállapítása szerint tudnia kellett a visszaélésekről, hiszen több esetben világi eljárás is indult az elkövető papok ellen. A bizottság azt a tényt is megállapította, hogy bizonyítottan bántalmazó papok tovább dolgozhattak Benedek pápa érseksége alatt áthelyezés után.

Az érsekségben elkövetett bántalmazások vizsgálata során a szakértők 235 feltételezett elkövetőt azonosítottak 1945 és 2019 között. A 497 áldozat 60%-a kiskorú, és több mint fele fiú. A legtöbb bűncselekményt az 1960-as és 1970-es években követték el.

Forrás:

https://felszabter.hvgblog.hu/2022/01/20/benedek-papa-szexualis-visszaeleseket-tussolt-el/?fbclid=IwAR1jaMBhY1Vyxg1mIuJKZXBAB7OLNMi5eysfLGnZkc63N_m3Wyq7pOhTYlIhttps://www.bbc.com/news/world-europe-60070132?fbclid=IwAR2Yol5hQ9-bkkQBtcJ1f0ag53WtXLJTx72eHAA62aJO3wid_i8eMTpW8eE