A ma nyilvánosságra hozott „Müncheni jelentés” szerint az emeritus XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger), még müncheni érsekként legalább négy, gyermekek ellen elkövetett szexuális visszaélési ügyben mulasztotta el a megfelelő intézkedést.

A müncheni érsekség egy független jogászcsapatot bízott meg, hogy vizsgálják ki a szexuális visszaéléseket az egyházmegyében.

Ratzinger 1977 és 1982 között München érseke volt, mielőtt a vatikáni Hittani Kongregáció prefektusa lett.

A jelentés több száz esetet dokumentál napjainkig, és az egymást követő egyházi vezetőket hibáztatja, mert nem megfelelően jártak el, sok esetben eltussolták a visszaéléseket. Benedek pápa “határozottan” cáfolta ezeket a vádakat, noha a bizottság megállapítása szerint tudnia kellett a visszaélésekről, hiszen több esetben világi eljárás is indult az elkövető papok ellen. A bizottság azt a tényt is megállapította, hogy bizonyítottan bántalmazó papok tovább dolgozhattak Benedek pápa érseksége alatt áthelyezés után.

Az érsekségben elkövetett bántalmazások vizsgálata során a szakértők 235 feltételezett elkövetőt azonosítottak 1945 és 2019 között. A 497 áldozat 60%-a kiskorú, és több mint fele fiú. A legtöbb bűncselekményt az 1960-as és 1970-es években követték el.

Forrás:

https://felszabter.hvgblog.hu/2022/01/20/benedek-papa-szexualis-visszaeleseket-tussolt-el/?fbclid=IwAR1jaMBhY1Vyxg1mIuJKZXBAB7OLNMi5eysfLGnZkc63N_m3Wyq7pOhTYlIhttps://www.bbc.com/news/world-europe-60070132?fbclid=IwAR2Yol5hQ9-bkkQBtcJ1f0ag53WtXLJTx72eHAA62aJO3wid_i8eMTpW8eE

Beer Miklós (1943) római katolikus pap, 2003 óta a Váci egyházmegye megyés püspöke. 2018-ban, 75. életévének betöltése előtt benyújtotta lemondását Ferenc pápának. 

A kinshasai bíboros országának üzent, de szavai akár az egész világhoz szólhatnának.

A Kongói Demokratikus Köztársaság (KDK) kinshasai érseke december 7-én arra figyelmeztetett, hogy a hazugság kultúrája egyre nagyobb teret nyer a közép-afrikai országban.

A Fehéroroszországi Katolikus Püspöki Konferencia püspökei üzenetben fordultak a hívekhez, hogy a Karitászon keresztül segítsenek a fehérorosz–lengyel határon tartózkodó menekülteknek. A levelet a plébánosok november 14-én olvassák fel minden vasárnapi szentmisén.

A levelet teljes terjedelmében, magyar fordításban közöljük.

Kedves papok, szerzetesi közösségek testvérei!

Krisztusban kedves Testvéreim!

A fehérorosz–lengyel határon már napok óta példátlan migránsválság zajlik. Áldozatai a Közel-Keletről érkező menekültek, köztük gyerekek és fiatalok, akik közvetlenül az államhatár közelében, szabadtéri táborokban tartózkodnak. Ezek a szélsőséges helyzetben lévő emberek a megélhetéshez szükséges eszközök híján szenvednek éhségtől, hidegtől, az alapvető egészségügyi ellátás hiányától, valamint attól, hogy nincs tető a fejük felett.

Keresztényekként nem lehetünk közömbösek a valódi emberi szenvedés iránt.

Keresztényekként nem lehetünk közömbösek a valódi emberi szenvedés iránt. Mindig emlékezzünk Jézus Krisztus szavaira: „Éhes voltam, és ennem adtatok; szomjas voltam, és innom adtatok; mezítelen voltam, és felruháztatok; amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,35–40). Erkölcsi kötelességünk a jelenleg az államhatáron tartózkodó migránsok megsegítése. Ezért kérünk benneteket, kedves paptestvérek, hogy szervezzétek meg az anyagi segítségnyújtást az alábbi formában:

1. 2021. november 14-én, vasárnap Fehéroroszország mind a négy egyházmegyéjének összes plébániáján gyűjtsenek pénzadományokat, amelyeket a Grodnói Egyházmegye Karitászának kell átutalni a menekültek javára. Az ARIP elektronikus fizetési rendszerén keresztül lehetőség van pénzbeli adományok átutalására is a grodnói Karitász számlájára.

2. Grodnó város plébániáin szervezzék meg különböző méretű meleg ruhák, lábbelik, személyes higiéniai eszközök, takarók, gyermekholmik (pelenka, ruhák stb.) gyűjtését. Sertéshús kivételével olyan élelmiszereket is gyűjthetnek, amelyek szavatossági ideje nem járt le, s nem igényelnek különleges tárolási feltételeket. Az adományokat a grodnói Karitász munkatársai gyűjtsék össze és adják át a rászorulóknak.

Ezúton is köszönjük mindazoknak, akik csatlakoznak ehhez a segítségnyújtási akcióhoz, és szolidaritást vállalnak a nehéz helyzetbe került emberekkel. Fogadjátok a mindenható Isten köszönetét, és a Boldogságos Szűz Mária, az Irgalmasság Anyja vigyázzon rátok.

Minszk, 2021. november 13.

főpásztori áldással,

Fehéroroszország katolikus püspökei

Fordította: Hidász Ferenc OFM

Forrás: Fehéroroszországi Katolikus Püspöki Konferencia

Az úgynevezett Katakomba-paktum egy 1965-ben született dokumentum, amellyel a római katolikus egyház püspökeinek egy csoportja, a „szolgáló és szegény egyház” eszméje mellett kötelezte el magát. A paktumot Róma egyik katakombájában írták alá, ezért kapta a megállapodás a Katakomba-paktum nevet.

A paktum tartalma

1965. november 16-án, néhány héttel a Második Vatikáni Zsinat befejezés előtt a zsinati atyák közül 40 püspök a Róma melletti Domitilla-katakombában gyűlt össze, Róma egyik legismertebb, számos ókeresztény emlékkel rendelkező ősi temetkezőhelyén. E katakombához tartozik Róma és talán a világ egyetlen föld alatti bazilikája. Az itt közösen bemutatott szentmisét követően fogadalmat tettek a résztvevők:
a katakomba templomának oltárán aláírtak egy 13 pontból álló dokumentumot, melyben önként kötelezték magukat arra, hogy a zsinat befejezése után, hazájukba visszatérve az evangélium és az ősegyház szellemiségének megfelelően élnek és látják el püspöki szolgálatukat. A püspökök vezetője Hélder Câmara, Recife (Brazilia) megyéspüspöke volt, az igazságosság és béke széles körben tisztelt XX. századi élharcosa. Később Roger Etchagaray érsek, az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsának tiszteletbeli elnöke is aláírta a paktumot.

Giovanni Scalese volt az egyetlen katolikus pap Afganisztánban. Augusztus 25-én Teréz anya öt nővérével és az általuk gondozott tizennégy fogyatékkal élő afgán gyermekkel Rómába érkezett egy olasz repülőgéppel. Az Agensir hírügynökség az ország helyzetéről kérdezte.

„Csak az első napon féltem, augusztus 15-ről 16-ra virradóra, amikor még nem lehetett tudni, mi történik. De már másnap nyugodt voltam, hiszen a nagykövetségen voltam. A diplomáciai képviseletünk kapuin kívül ott voltak a tálibok, akik, ha akartak volna, bánthattak volna minket. De abszolút semmi nem történt. Leginkább a Szeretet Misszionáriusai nővérek miatt aggódtam, akik az otthonukban maradtak és így nagyobb veszélynek voltak kitéve. Egész idő alatt, amíg azt vártuk, hogy repülőgépre szállhassunk, soha nem éreztük magunkat egyedül, az Egyház – folyamatos kapcsolatban voltam a Vatikáni Államtitkársággal – és az olasz állami intézmények is mellettünk voltak. A pápa is követte az eseményeket. Imádkozzunk továbbra is Afganisztánért. Ne hagyjuk magára ezt az országot és szenvedő népét” – mondta a Sir hírügynökségnek a hazatérő misszionárius pap, barnabita szerzetes.

„Nem volt könnyű hazatérni – folytatta. – Néhány nappal korábban már megpróbáltuk, de nem sikerült. Nagyon veszélyes volt a főváros kijáratai felé közeledni. Elég, ha megnézzük a televízióban a képeket a kabuli reptérről. Az egyik nap már csak 50 méternyire voltunk, egy órán át nem tudtunk mozdulni, majd vissza kellett fordulnunk, mert egyre rosszabb lett a helyzet. Csak másnap este jutottunk át. Nem volt könnyű talpon maradni a sok ember között, hatalmas feszültség uralkodott. A tálibok pedig azt a hírt terjesztették, miszerint lezárták az afgánok előtt a repülőtér felé vezető utakat, csak a külföldieknek engedik meg az áthaladást. Amint odaértünk, feltettek minket egy katonai gépre, amely Kuvait érintésével Rómába vitt. Kabul városában nyugalom van, a problémák a reptérre összpontosulnak.”

Scalese atya szerint nehéz megmagyarázni, mi is történt az országban:

„Senki nem várta ezt a hirtelen, gyors változást. Mindenki abban reménykedett, hogy tárgyalással zárulnak az események. Az hittük, hogy a helyi intézmények és a kormány, a visszavonuló NATO-haderő és az afgán reguláris hadsereg elég erős lesz, és a táliboknak valamiképpen tárgyalniuk kell majd velük, hogy kompromisszumot kössenek egy átmeneti kormány megalakításáról vagy a nemzeti egység kialakításáról. De nem volt kizárható a polgárháború kitörése sem. Néhány nap alatt minden összeomlott: a kormány, a hadsereg, a rendőrség. A táliboknak gyakorlatilag harcolniuk sem kellett, hogy átvegyék a hatalmat, az ölükbe esett. És valójában jobb is volt így, mert elkerültünk egy hatalmas vérontást. Voltak halottak, de nem lett polgárháború.”

A NATO-erőknek dolgozó civilekkel kapcsolatban Scalese atya ezt mondta:

„Ezeknek az embereknek a nagy része már elhagyta Afganisztánt. A tálibok kijelentették, hogy nem állnak bosszút, nem lesznek retorziók, bár azt hiszem, minden lehetséges. A táliboknak foglalkozniuk kellene azzal, hogy megteremtsék valamennyire a közrendet és a békét, és nem tudom, készen állnak-e erre és képesek lesznek-e rá. Itt most arról van szó, hogy fel kell építeni egy államot, ami felbomlott. És milyen erőkkel tudják ezt megtenni? Tanult, felkészült emberek hagyták el a napokban az országot, Afganisztán szegényebb lesz nélkülük. Remélem, hogy az új tálib rezsim betartja, amit ígért, hogy nem lesz bosszú. A táliboknak szükségük van a külföldi civil szervezetekre is, vannak közülük, akik maradtak, mások óvatosságból elhagyták az országot.”

Ha betartják ígéreteiket, elkezdődhet velük egy párbeszéd. A barnabita szerzetes ebben reménykedik.

„Meg kell próbálni párbeszédet kialakítani, realistának kell lenni. Ebben a fázisban nem lehet rendíthetetlen és az elvekhez mindenáron ragaszkodó pozíciót felvenni. Párbeszédet kell folytatni, hogy elérjünk bizonyos eredményeket. Mit használna a teljes elzárkózás, mit hozna maga után? És legfőképpen ki fizetné meg az árát? Senki más, mint az afgán nép.”

Nem a politika érdekel minket, hanem az afgán népet szolgáljuk

Giovanni Scalese hét év után tért haza hirtelen Olaszországba:

„Nem volt könnyű hét év, különösen az elején. Nagy volt a veszély. Emlékszem szörnyű merényletekre.” Mégsem távolodott el Afganisztántól: „Ha meglennének a megfelelő feltételek, azonnal visszamennék. De nem rajtam múlik. Ha a Szentszék úgy ítéli meg, hogy megvannak a feltételek a misszió újrakezdéséhez, miért ne? Hivatalosan Afganisztánban nincsenek helyi keresztények. Az országban ugyanis az iszlám az államvallás és a más vallásra való áttérés a hitehagyás bűnének minősül. A katolikus misszió egy afgánt sem keresztelt meg, ez benne van az eredeti megállapodásban. Jelenlétünk kizárólag a nem afgán, külföldi katolikusok szolgálatát jelenti. A Szeretet Misszionáriusai az afgánok között dolgoznak, érdek nélkül szolgálják a legutolsókat és nem folytatnak prozelitizmust. Nem a politika érdekel minket, hanem az afgán népet szolgáljuk. Nem a mi dolgunk eldönteni, kinek kell kormányoznia ezt az országot.”

Forrás és fotó: Agensir

Magyar Kurír

Gustavo Gutiérrez - a felszabadtási teológia atyja -  gondolatai a szegények melletti kiállásról, a felszabadítás különböző aspektusairól, a felszabadítás lelkiségéről.
Hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán, a személyiségüktől megfosztott nyomorultak láttán? 

- Beszélne kicsit az életéről?

- Limában születtem, meglehetősen szegény családból. Gyerekkorom legnagyobb megrázkódtatása az volt, hogy 12 éves koromban csontvelőgyulladásom volt, és hat évig bénán feküdtem. Ekkor tanultam meg, mit jelent másoknak kiszolgáltatva élni. Először az orvosegyetemre iratkoztam be, de aztán szemináriumba léptem. Filozófiai tanulmányokra Leuvenbe küldtek. Itt tanultam pszichológiát is. Első értekezésemet Freudról írtam. Teológiát pedig Fribourgban, majd Lyonban tanultam. 1960-ban fölszentelt papként kerültem haza. Itt először az egyetemisták pasztorációjába kapcsolódtam bele, majd egyre növekedett a tevékenységi köröm, Peruban és a szomszédos országokban. Sokat foglalkoztam teológiával is, bár egyetemi katedrát sohasem kaptam. Civilek számára ugyan tartottam kurzusokat katolikus egyetemeken, de teológiai professzorrá sohasem neveztek ki. 

 -Miért nem?  

- A hatvanas években egy kicsit gyanakodva néztek rám, mert Franciaországban tanultam a teológiát. A zsinatot megelőző időszak volt ez, és a francia teológusokat (Congarra, Lubacra gondolok például) idehaza nem nézték jó szemmel. Persze ekkor még szó sem volt a felszabadítási teológiáról. 1968-ban részt vettem a medellíni konferencia előkészítésében, ekkor kezdtem kidolgozni a felszabadítási teológiát. Aztán belekapcsolódtam a pueblai konferenciába is, már némileg más módon. Hat év óta pedig egy plébániát látok el, s ez igen szép élmény számomra. Fő tevékenységem tehát a lelkipásztorkodás. Ezen belül persze igen sok előadást és szemináriumot kell tartanom, s ezekből aztán újabb és újabb könyvek születnek. De legfontosabb teológiai reflexióm mindig a lelkipásztori munkára épül. Igyekszem lépést tartani az új teológiai irodalommal, de legfőbb inspirálóm mégis a lelkipásztori munka. A plébániai teendők mellett persze foglalkozom egyetemistákkal, bázisközösségekkel, s mindezek mellett igyekszem művelni a teológiát is. 

 - A latin-amerikai püspökök medellíni konferenciáját említette. 

 - Igen, arra teológiai szakértőként kaptam meghívást. Ezt a konferenciát igen jelentősnek tartom a latin-amerikai egyház életében. Óriási változást hozott.  

A felszabadítás három dimenziója

- Ugye ekkor fogalmazták meg először a szegények melletti kiállásukat?  

- Igen. A felszabadítási teológia ötlete 1968 júliusában alakult ki bennem, egy hónappal Medellín előtt, egy előadás kapcsán. Mire a konferencia megkezdődött, bennem már készen állt egy teológia vázlata: a szegények melletti kiállás, s ennek nyomán a felszabadítás három dimenziója: a társadalmi, az emberi felszabadítás és a megszabadulás a bűntől.  

 - Hogyan talált rá magára a névre?  

- 1968 júliusában papok és apácák részére kellett előadást tartanom a fejlődés teológiájáról. Ahogy ezen a témán gondolkodtam, fölvetődött bennem: a teológiának nem sok köze van a fejlődéshez, erről nemigen érdemes beszélni. Ehelyett inkább a felszabadítás teológiájával kellene foglalkozni - ez a név akkor teljesen új volt. Ezen a címen beszéltem tehát a szegénységről; a felszabadítás különböző aspektusairól, a felszabadítás lelkiségéröl. De higgye el, az eszmék már széles körben ismertek voltak Latin-Amerikában, és sok szó esett róluk a medellíni konferencián is, csupán az elnevezés volt új. Azok az évek igen nehezek voltak a mi kontinensünkön. Teljesen hamis elképzelés azt állítani, hogy Mexikóban, Brazíliában, Peruban, Argentínában a felszabadítási teológia valami optimista szakaszban kezdődött, ez nem igaz. Sokkal erősebb hatást jelentett a II. Vatikáni zsinat - hiszen három évvel vagyunk a zsinat befejezése után.  

A II. Vatikáni zsinat hatása

- Úgy tudom, személyesen is részt vett a zsinaton. Hogyan élte át ezt az eseményt fiatal teolágusként?  

- A zsinat 1965 december elején fejeződött be, s nagyon örültem az elért eredményeknek. Leuveni és lyoni professzoraim egy része szakértőként részt vett a zsinaton, s itt találkoztam velük. Úgy is mondhatnám, az általam tanult teológia jelent meg a zsinaton. Ugyanakkor arra is lehetőségem nyílt, hogy a távolból hazámra gondoljak, az ott élő szegényekre, ez pedig fájdalommal töltött el. Vegyes érzelmek jártak át: egyszerre voltam boldog, hiszen a zsinatot Isten ajándékának tartottam, de ugyanakkor elégedetlen is. Most, húsz évvel később, már tudom, hogy mi zavart akkoriban. Abban az időben alakult ki bennem, hogyan kell művelnem a teológiát: teológiai szempontból kell elemeznem saját hazám és kontinensem helyzetét, a zsinat teológiai szempontjai nyomán.

Hogyan beszélhetek Istenről a szegényeknek, a nyomorultaknak, a száműzötteknek? Hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán?

A teológia Istenről szóló tudomány. Számomra pedig a legfőbb kérdés az volt: hogyan tudok beszélni Istenről? Hogyan beszélhetek Istenről a szegényeknek, a nyomorultaknak, a száműzötteknek? Ez mindennél fontosabbá lett számomra. A felszabadítási teológia ebből a kérdésfölvetésből származik: egy sajátos szempont szerint beszél Istenről.

Erősen hatott rám Dietrich Bonhoeffer egyik könyve. Ő teszi fel a kérdést: hogyan beszélhetünk Istenről egy felnőtt, szekularizált világban? Bennem ez a kérdés így formálódott át: hogyan beszélhetünk Istenről az ártatlanok szenvedése láttán? A személyiségüktől megfosztott nyomorultak láttán? Hiszen metafizikai értelemben mindnyájan személyek vagyunk, de sok embert nem tekintenek annak. Erre a kihívásra próbálunk feleletet adni, s ez többet jelent a hagyományos teológiánál. A protestáns teológusok, Barth, Bultmann, Tillich vagy katolikus részről Congar, Rahner, Hans Küng, Schillebeeckx – az ő modern teológiájuk kihívása a modern személyiség, a nem hívők felől érkezik. A mi teológiánk kihívása a személyiségüktől megfosztottak felől. Ezért aztán más kérdésekre adunk választ. Én magam sokat tanultam a modern teológiától. De mégsem tudom magam azonosítani ezzel a teológiával, mert nem illik rá az én népem helyzetére. Peruban nem beszélhetünk felnőtt, szekularizált világról a szó modern értelmében. Sokkal inkább szegény világnak nevezném.  

 A korábbi keresztény teológiák hagyományára építjük rá a magunkét is. De sajátos szempontjaink felhasználásával, különös tekintettel a szegényekre. Véleményünk szerint a teológiának elsősorban a pasztorális célkitűzéseket kell kidolgoznia. Arra kell választ adnia, hogyan beszélhetünk Istenről. Ez számomra az alapvető kérdés akkor is, amikor a plébániámon ott állok a híveim előtt. Hogyan mondjam el ezeknek a szegényeknek: "Isten szeret benneteket." Ez a legnehezebb feladat számunkra. Mert könnyű úgy általában beszélni Isten szeretetéröl, Jézus különleges szeretetéről a szegények iránt. De amikor a szegényekhez kell szólnunk, akik a bőrükön tapasztalják meg a nyomort, az elnyomást, akkor bizony sokkal nehezebb hitelesen elmondani: Isten titeket is szeret.

 Ha a szegénységről hitelesen akarunk szólni, akkor föl kell tárnunk a szegénység keletkezésének okait. Reális elemzéshez a társadalomtudományok segítenek hozzá - ezek adják kezünkbe az eszközt a társadalmi valóság megismeréséhez. Amikor tehát a felszabadítási teológiában ehhez a kérdéshez jutottunk el, szükségszerűen föl kellett használnunk a társadalomtudományok eredményeit. De persze csak ebben a kérdésben. A Szentháromság megértéséhez nem venném igénybe a társadalomtudományokat, de a társadalmi valóság elemzéséhez igenis szükségünk van rá. Nem a mi dolgunk kidolgozni egy sajátos társadalomtudományt, egyszerűen felhasználtuk a társadalomtudomány legújabb elemzéseit, 

- Hadd kérdezzem meg, hogyan beszél híveinek, a szegényeknek Istenről? Hogyan tudja bizonyítani, hogy Isten szereti őket, holott halálos nyomorúságban élnek?  

- Ez a legnagyobb feladat számomra is, és nincsenek kielégítő megoldásaim. De megpróbálok részt vállalni a sorsukban, a szenvedésükben, örömeikben, s ez az emberi együttérzés az egyik módja annak, hogy elmondjuk nekik Isten szeretetét. Isten szeretetét egymás szeretetén keresztül tapasztalhatjuk meg. A kereszténység legfőbb parancsa ezért a felebaráti szeretet. Ez a szolidaritás persze oda vezet, hogy részt vállalunk a törekvéseikben, igyekszünk javítani a helyzetükön. A legfontosabb talán az, hogy tisztában vagyunk a sorsukkal, hiszen a szegények nagy része annyira nyomorult, hogy föl sem tudja mérni a maga helyzetét. Sokan fátumként fogadják el a szegénységet. A keresztények viszont nem nyugodhatnak bele a szegénységbe. Többnyire akkor válik támadások célpontjává a felszabadítási teológia, amikor megpróbáljuk feltárni a szegénység okait. Amíg csak azt mondjuk: "szegények vagytok" - nincs semmi probléma. De mihelyt így folytatjuk: "azért vagytok szegények, mert ..." - akkor rögtön meggyűlik a bajunk bizonyos rétegekkel. A hatalom birtokosai ugyanis nem örülnek, ha kifejtjük a szegénység szociális és gazdasági okait.  

 Erre igen jó példa Romero érsek esete. Romero nem tett mást, mint síkraszállt országa szegényeinek ügyéért. Ezért ölték meg. Pedig egyáltalán nem vett részt politikai harcokban. Egyszerűen csak az evangéliumot hirdette, Istenről beszélt a szegényeknek. Ez elég volt arra, hogy megöljék. Úgy érzem, igen sok keresztény él ma hozzá hasonló helyzetben. Sokan, akiket - legalábbis eddig - nem öltek meg, de igen súlyos nehézségek között élnek. A szegénység nem szükségszerű végzet, hanem a társadalmi-gazdasági viszonyok következménye. S mihelyt valaki erről kezd beszélni, nehéz helyzetbe kerül. Az én kontinensemen ez a napnál is világosabb.  

A felszabadítási teológia című könyvem a felszabadulás lelkiségéről szól. Itt sok elkötelezett keresztény vallomását idéztem, hiszen a szegények ügyéért harcolók mély lelkiségről tesznek tanúságot. Ez a lelkiség Krisztus követését jelenti, márpedig ez a középpontja a keresztény életnek.  

- Latin-Amerikát mindig katolikus kontinensnek mondták, de úgy látszik, évszázadokon át inkább csak a nevében volt az - éppen az óriási paphiány, a babonák keveredése a keresztény hittel mintha a vallásos hit felszínességét bizonyítaná  

- Ez kétségtelen. De a kereszténység Európában is egy másfajta, pogány népi vallásosságra épült rá. Ünnepeink nagy része előzőleg pogány ünnep volt. A kereszténység egyik legérdekesebb jelensége, hogy asszimilálni tudja a különböző kultúrákat, sőt az egyes vallási formákat is: megtisztítja őket, és beépíti a maga rendszerébe. Ez Európában is így zajlott le az ötödik században. Ennek a kornak Európájáról is elmondható, hogy a kereszténység keveredett a pogánysággal. Ez természetes tisztulási folyamat. Ugyanez nálunk ma játszódik le. Említenék azonban egy másik szempontot is. Kontinensünkön óriásiak a szociális igazságtalanságokból eredő ellentétek. Ebben az embertelen helyzetben él a népesség nagy része - s ha ez így van, akkor hogyan nevezhetjük ezt a kontinenst kereszténynek? Ezt a mélységes és igaz kritikát nemcsak keresztényektől lehet hallani, hanem kívülállóktól is. Furcsa kereszténység a miénk: a keresztények öldösik egymást, egyik részük nyomorban él, néhányan pedig elképesztő gazdagságban. Erre az ellenvetésre bizony nagyon nehéz válaszolni. Egyet tehetünk: valóban elkötelezzük magunkat a szegények ügye mellett. A huszadik században ez már hatalmas mozgalommá növekedett. De említhetném a 16. századot is, Bartolomeo de las Casast és a többi misszionáriusokat. Las Casas a 16. században mondta azt, hogy az indiánok idő előtt halnak meg. Igazságtalannak érzem, hogy a helyzet ma sem változott meg: népünk nagy része idő előtt hal meg az éhség, a nyomor következtében. A halállal kell szembenéznünk: hogyan hirdessük ezeknek az embereknek Krisztus feltámadását? Mi az értelme a halálnak? A feltámadás üzenete: a történelemben nem a halálé az utolsó szó, hanem az életé. A felszabadítási teológia az élet üzenetét kívánja hirdetni.  

- A felszabadítási teológia írásait olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy meglehetősen optimisták. Korábban említette, hogy ez a teológia egyáltalán nem valami optimista korszakban született. De nem megalapozatlan optimizmus-e a minden bajtól való megszabadulást hirdetni, hiszen végül is mindnyájunknak meg kell halnunk? Nem áltatjuk-e az embereket hamis illúziókkal? 

 - Mi az igazságtalan és korai halálról beszélünk. Optimisták vagyunk, de keresztény alapon. Hitünk alapján mondjuk az embereknek: szeretned kell minden embert, az ellenségedet is. Ez valóban határtalanul optimista követelmény, hiszen a valóság gyakran egészen mást mutat. De hisszük, hogy az ember képes arra, hogy a testvériesség, a szeretet alapján igazságos viszonyokat teremtsen. Erről csakugyan meg vagyunk győződve, de ezt nem nevezném alaptalan optimizmusnak.   

- Nyugat-Európa jóléti társadalmai igyekeznek feledtetni az emberrel a szenvedés tényét - teológusok se merik már siralomvölgynek nevezni a földet. Úgy teszünk, mintha képesek lennénk földi paradicsommá változtatni a világot. Más fogalmazásban, de nem ilyesmit hirdetnek itt is? 

 - Nem, paradicsomról szó sincs. A keresztény ember a földet sohasem képzelheti paradicsomnak. Ellene vagyunk mindannak, ami pokollá változtatja a földi életet, de nem ringatjuk bele magunkat egy tökéletes társadalom illúziójába - ez nyilván képtelenség. A bűn sajnos emberi valóság. A felszabadításnak három dimenzióját különböztetjük meg: az emberi és a társadalmi felszabadítást, meg a bűntől való szabadulást, amelyet Isten kegyelmétől kapunk meg. Ez a három dimenzió azonban ugyanannak a felszabadulásnak hármas aspektusa. Ezt így együtt nem érzem optimistának, hiszen a bűnnel igen komolyan foglalkozunk a teológiánkban. Némelyik európai teológust éppen azért tartom egyoldalúnak, mert véleményem szerint számításon kívül hagyják a bűn valóságát. A társadalmi igazságosság hiánya is végső soron a bűnből ered. Az okot nemcsak a struktúrákban kell keresnünk, bár nyilván ezek is igen fontosak. De a keresztények meggyőződése szerint a társadalmi igazságtalanságot végső soron az okozza, hogy visszautasítjuk a szeretetet, ez pedig a bűn. S ha ezt számításba vesszük, akkor már nem vélekedhetünk túlságosan optimistán a történelemről. Éppen ez az egyik pont, ahol Teilhard de Chardint is bíráljuk - hiszen nem veszi eléggé tekintetbe a bűn valóságát. Csakugyan nem feledkezhetünk el a bűnről, a szenvedésről, az embertelenségről. Személy szerint engem nagyon mélyen megrendít a szegények szenvedése. Tavaly egy kis könyvecskét írtam Jóbról. Mert úgy érzem, hogy Jób kérdése a miénk is. Ez pedig: hogyan beszéljünk Istenről a szenvedés színe előtt? Nagyon nagy élmény volt számomra ennek a könyvnek megírása. A megoldást én az igazságosság és az ingyenesség kapcsolatában látom. Nem kell bizonygatnom: az igazságosságért folytatott küzdelmet alapvetőnek érzem. Ez azonban még kevés. Paradox módon az igazságosság önmagában képes embertelenné is válni. Legmélyebb emberi vágyunk az ingyenes ajándékra irányul: arra, hogy ingyen szeressenek, feltétel nélkül.  

Forrás: Vigilia 

Augusztus 3-án kedden tették közzé a Vatikánban Ferenc pápa augusztusi imaszándékát „Az úton járó egyház” címmel.

"Az Egyház sajátos hivatása az evangelizálás, ami nem jelent prozelita hittérítést, nem! Hivatása az evangelizálás. Sőt, az egyház identitását az evangelizálás adja.

Július 26 és 28-a között tartják Rómában az ENSZ élelmezési rendszerekről szóló szeptemberi csúcstalálkozóját megelőző nagyszabású összejövetelt, amelyre a Szentatya üzenetet küldött.

 A pápa az igazságtalanság felszámolására szólította a résztvevőket.

Kihívás, botrány, bűntett, igazságtalanság: ezekkel a szavakkal illette üzenetében Ferenc pápa az éhség, az élelmezési bizonytalanság, az alultápláltság jelenségét a Covid-19 járvány idején. A római élelemzésügyi összejövetel a szeptemberi, élelmezési rendszerekről szóló, New-York-i csúcstalálkozó előrendezvénye, amelyet a Szentatya „fontos találkozónak” minősített António Gutteres ENSZ főtitkárnak címzett üzenetében.

A PANDÉMIA RENDSZERSZERŰ IGAZSÁGTALANSÁGOK ELÉ ÁLLÍTOTT MINKET, AMELYEK ALÁÁSSÁK AZ EMBERI CSALÁD EGYSÉGÉT. ILYEN A SZEGÉNYSÉG, ÉS A FÖLDNEK OKOZOTT FOLYTONOS KÁROK AZ ISTEN TEREMTETT JAVAIVAL VALÓ VISSZAÉLÉS ÉS AZOK HELYTELEN FELHASZNÁLÁSA ÁLTAL

– fogalmazta meg Ferenc pápa.

GYÖKERES VÁLTOZTATÁSRA VAN SZÜKSÉG

A pápa gyökeres változtatást sürgetett. Nem elég csak a technológiákra támaszkodni a föld termelőképességének növelése érdekében, ha az a természetet sterilizálását és elsivatagosodást idéz elő nemcsak kívül, hanem belül a lelkekben is. Nem elég megfelelő mennyiségű élelmiszert termelni, ha mégis sokan mindennapi kenyér nélkül maradnak. Ez botrány – írta a Szentatya üzenetében. Egy bűntett, amely megszegi az alapvető emberi jogokat, igazságtalanság, amellyel szemben mindenkinek az a kötelessége, hogy tényleges tettek, bevált gyakorlatok, bátor helyi és nemzetközi politikák segítségével tegyen ellene.

AZ ÉLELMEZÉSI RENDSZEREK LEGYENEK FENNTARTHATÓAK ÉS KÖRNYEZETKÍMÉLŐK

A pápa megoldásként néhány elképzelést ajánlott üzenetében. Elsőként az élelmezési rendszereket figyelemmel és megfelelően át kell alakítani, hogy azok fenntarthatóak legyenek környezetvédelmi szempontból és tiszteljék a helyi kultúrát. Céljuk az legyen, hogy növeljék az ellenállóképességet, erősítsék a helyi gazdaságot, javítsák a táplálkozás minőségét, csökkentsék az élelmiszer-pazarlást és mindenkinek hozzáférhető, egészséges élelmiszerellátást biztosítsanak. Ferenc pápa hangsúlyozta, hogy a változásnak belülről kell elindulnia, ugyanis az éhezés megszüntetése nem a nagymértékű élelmiszer előállítástól fog megszűnni, hanem egy új mentalitásnak, gondolkodásmódnak köszönhetően. Olyan szervezett élelemzési rendszereket kell megvalósítani, amelyek védelmezik a földet és középpontba helyezik az emberi személy méltóságát.

A MEZŐGAZDASÁGI ÉS VIDÉKI ÁGAZAT KÖZPONTI JELLEGÉNEK VISSZAÁLLÍTÁSA 

A pápa üzenetében második pontként az élelem biztosítását sürgette világszinten, illetve a tisztességes munka támogatását kérte helyi szinten annak érdekében, hogy a jövő veszélyeztetése nélkül tudjon táplálkozni a ma embere. Sürgette továbbá a vidéki szektor központiságának és az agrárszektor kiemelt szerepének támogatását a politikai és gazdasági döntéshozatali folyamatokban, különösen is a pandémia utáni időszakban. A földműveseket és farmer családokat főszereplőnek kell tekinteni, akiknek ismereteit és hagyományait nem szabad figyelmen kívül hagyni, ugyanis segítenek a valós szükségletek megértésében.

A CSALÁD AZ ÉLELMEZÉSI RENDSZEREK ALAPVETŐ RÉSZE

A pápa hangsúlyozta, hogy az élelmezési rendszerek egyik alapvető eleme a család, ugyanis itt tanuljuk meg a Föld adományait felhasználni anélkül, hogy visszaélnénk vele, itt fedezzük fel az személyes és közös javak tiszteletéről szóló életstílusokat. A vidéki gazdálkodással foglalkozó embereket, akik távoli és szegényebb részeken élnek, hatékony politikával kell támogatni. Ugyanakkor a Szentatya tisztában van azzal, hogy bizonyos gazdasági érdekek megakadályozzák a közjó értékeit, a szolidaritást, és a találkozás kultúráját támogató élelmezési rendszerek kialakítását. Mindennek ellenére egy gyümölcsöző multilateralizmus és egy felelősségteljes élelmezési rendszer fenntartásához alapvetően fontos az igazságosság, a béke és az emberi család egysége.

FERENC PÁPA ÁLMA: SENKI SE MARADJON LE A TÖBBIEKTŐL

Ferenc pápa üzenetében hangsúlyozta azt is, hogy sokak álma egy olyan világ megvalósulása, ahol kenyér, víz, gyógyszerek és munka megfelelő mennyiségben jut mindenkinek, mindenekelőtt a szegényeknek. Ez egy „nemes cél” – fogalmazott a pápa, amelyet a Szentszék és az egyház is támogat­: akaratot, erőt, cselekvést és bölcs döntéshozatalt egyesítve. A pápa üzenetét azzal a felhívással zárta, hogy senkit sem szabad hátra hagyni, magunk mögött hagyni! Azt kívánta, hogy minden ember képes legyen szükségleteinek fedezésére, amellyel egy békés, termékeny és testvéries társadalom építhető.

Forrás: Vatican News